Szerette a napot, annak minden színárnyalatát, ahogy játszadozik este, reggel.
Mindig is természet közeli életmódot élt, így nap, mint nap jutott ideje megfigyelni a természet csodáit. Jutott ideje, mert szánt rá, mert
komolyan vallotta, hogy minden egyes földi jelenség egy-egy kódolt üzenet
az ember számára, amit meg kell fejtenie.
A hétfőket nem szerette, de nem azért, mert akkor a fénysugarak nem festik be pompázatos színeikkel az eget, a fűszálak üde zöldjén nem gyöngyöződ-
nek a harmatcseppek, nem fodrozódik a cirmos szellőben a rét ezernyi
pozsgás virága,nem csilingelnek az erdei lombok , mintha kis harangokat
ringatna a reggeli szél,- a hétfőknek megvolt az a sajátosságuk, hogy a hét első munkanapjaként egy csettintésre szét tudták törni az álmait.
Ahogy a külvilág minden rezdülését figyelemmel kísérte, úgy itatták át bensőjét az emberi sorsok. Nem tudott egy gesztus, egy kurta szó vagy
legalább egy gondolat nélkül elmenni a fájdalom, a harag, a düh mellett,
mint ahogy egy csillogó szem,egy mosolygós, boldog arc mellett sem.
Talán álmodozott, talán hitt. Mindegyre arról próbálta meggyőzni önmagát,
hogy a zord hétfők után érdemes várni,érdemes hinni a keddben, hogy ismét
gyönyörködhet egy új napkeltében, s amely nem azért olyan csodálatos,
mert csodálatos akar lenni, hanem azért, mert az a természetes.
Törődött, remélt és szeretett. A maga módján csak, de teljes odaadással.
Lelkiismeretét ugyanúgy ápolta, mint azt a kis kertet a rezidencia mögött a szúrós,de kecses rózsabokrokkal, melyek illatukkal mindig ugyanúgy
rendelkezésükre álltak mindenkinek, a kertésztől a titkárnőn át a nagykövetig.Valahol ő is rózsa volt.
Igyekezett megszínesíteni mások túlpörgetett, alulértékelt fekete-fehér életét,bájosan, a maga kedvességével, érdek nélkül;
szótlanul tündökölt és szüntelenül vágyott a napfényre.
Egy vigaszt hozó, egyszerű kertész volt a metszőollójával,akinek nem volt
szíve belevágni a jóindulatból elkövetett tévedésekbe és a rosszindulatból elkövetett nagylelkűségbe.Mégis szúrt, és nem azért, mert
fájdalmat akart okozni, hanem azért, mert az tűnt természetesnek.
Mindig is természet közeli életmódot élt, így nap, mint nap jutott ideje megfigyelni a természet csodáit. Jutott ideje, mert szánt rá, mert
komolyan vallotta, hogy minden egyes földi jelenség egy-egy kódolt üzenet
az ember számára, amit meg kell fejtenie.
A hétfőket nem szerette, de nem azért, mert akkor a fénysugarak nem festik be pompázatos színeikkel az eget, a fűszálak üde zöldjén nem gyöngyöződ-
nek a harmatcseppek, nem fodrozódik a cirmos szellőben a rét ezernyi
pozsgás virága,nem csilingelnek az erdei lombok , mintha kis harangokat
ringatna a reggeli szél,- a hétfőknek megvolt az a sajátosságuk, hogy a hét első munkanapjaként egy csettintésre szét tudták törni az álmait.
Ahogy a külvilág minden rezdülését figyelemmel kísérte, úgy itatták át bensőjét az emberi sorsok. Nem tudott egy gesztus, egy kurta szó vagy
legalább egy gondolat nélkül elmenni a fájdalom, a harag, a düh mellett,
mint ahogy egy csillogó szem,egy mosolygós, boldog arc mellett sem.
Talán álmodozott, talán hitt. Mindegyre arról próbálta meggyőzni önmagát,
hogy a zord hétfők után érdemes várni,érdemes hinni a keddben, hogy ismét
gyönyörködhet egy új napkeltében, s amely nem azért olyan csodálatos,
mert csodálatos akar lenni, hanem azért, mert az a természetes.
Törődött, remélt és szeretett. A maga módján csak, de teljes odaadással.
Lelkiismeretét ugyanúgy ápolta, mint azt a kis kertet a rezidencia mögött a szúrós,de kecses rózsabokrokkal, melyek illatukkal mindig ugyanúgy
rendelkezésükre álltak mindenkinek, a kertésztől a titkárnőn át a nagykövetig.Valahol ő is rózsa volt.
Igyekezett megszínesíteni mások túlpörgetett, alulértékelt fekete-fehér életét,bájosan, a maga kedvességével, érdek nélkül;
szótlanul tündökölt és szüntelenül vágyott a napfényre.
Egy vigaszt hozó, egyszerű kertész volt a metszőollójával,akinek nem volt
szíve belevágni a jóindulatból elkövetett tévedésekbe és a rosszindulatból elkövetett nagylelkűségbe.Mégis szúrt, és nem azért, mert
fájdalmat akart okozni, hanem azért, mert az tűnt természetesnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése