A lelkemben, persze, a lelkemben tudtam táncolni! De itt most nem volt elég a lélek, a belül és a szöveg. Meg kellett mutatni a testemmel, amit gondolok. Ekkor éreztem először, hogy az írott szó milyen szegény. De még a kimondott szó is szánalmasan szegény. Amíg nem mozdul meg a lábam, a karom, s csípőm, a vállam, amíg nem lesz az egész testem; akármilyen nyomorék; érzés és gondolat és muzsika, addig minden csak dadogás. Addig félember vagyok. Fejember. Papírember. Fecsegő ember. Amíg a bennem lévő gondolatok és érzések nem válnak pszichoszomatikus teljességgé, nem ér semmit, amit csinálok. És táncolni kezdtem. Kívülről nézve egy meglőtt barnamedve mozdulataival. De belül! Ezek a zseniális táncosok nem a mulatságosan totyogó testemet nézték, hanem azt, hogy a lelkem hogyan táncol! És az ügyetlenül kifejezett gondolataimat azonnal lefordították a gyakorlott, profi táncmozdulatok nyelvére.
Ekkor több dologra döbbentem rá, egyszerre. Először is arra, hogy tudok táncolni. Nagy táncos vagyok! A képzeletemben csodálatosan tudok táncolni. Sőt repülni is! Csak éppen a testemet nem tudom irányítani. úgy éltem meg, hogy bármennyire is bénázom itt: a tánc az anyanyelvem. A második felismerésem az volt, hogy a tánc teljesebb, bölcsebb, istenibb, mint a beszéd vagy az írás. Ősi nyelvünk a zene és a tánc. Létünk gyökérélménye a tánc. Nietzsche, a nagy filozófus azt mondja, hogy a bölcsesség vége és betejesedése a tánc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése