Próbáljuk hát megismerni és magunkévá tenni ezt a gyönyörűséges szót,
hogy BOLDOGSÁG.Induljunk el együtt az erdőben.
Mielőtt az első lépést megtennénk, el kell mondanom, hogy mióta csak
az eszemet tudom, ez vol téletem egyetlen és mindennél fontosabb alapszava!
Én nem akartam sem bölcs, sem művész, sem hős, sem istenhívó lenni - csakis boldog ember akartam lenni!
Ez a vágyam röpített néha a magasba, és vezetett a mélybe, olyan tövises bokrok közé, amelyeken alig tudtam átgázolni.Mindez azért volt,mert
nem ismertem sem az erdőt, sem önmagamat. Valami homályos ösztön s
egy teljesen eltompult szimat vezérelt: ha valami jó szagú volt, azonnal bekaptam, s csak utólag jöttem rá, hogy méreg. És mentem, mentem tovább.
Ez az ösztön olyan erős volt bennem, hogy a legkisebb boldogtalanságot is alig tudtam elviselni.Irigyeltem embertársaimat, akik nemhogy a boldogság
hiányát, de a szenvedést és a kilátástalanságot is rendkívül jól tűrik:
a legforróbb és legsivatagosabb élethelyzeteket is hosszan elviselik.
Úgy éreztem, sokkal „strapabíróbbak”, mint én.Számomra a tűréshatár
jóval alacsonyabb volt, s már pusztán az a tény, hogy nem vagyok eléggé boldog, azonnal önvizsgálatra és cselekvésre kényszerített.
Ha pokolba zuhantam, még le sem értem a fenekére, máris azt kérdeztem:
„Mi a jó nekem ebből?”
Ennyire fontos számomra ez a szó.
hogy BOLDOGSÁG.Induljunk el együtt az erdőben.
Mielőtt az első lépést megtennénk, el kell mondanom, hogy mióta csak
az eszemet tudom, ez vol téletem egyetlen és mindennél fontosabb alapszava!
Én nem akartam sem bölcs, sem művész, sem hős, sem istenhívó lenni - csakis boldog ember akartam lenni!
Ez a vágyam röpített néha a magasba, és vezetett a mélybe, olyan tövises bokrok közé, amelyeken alig tudtam átgázolni.Mindez azért volt,mert
nem ismertem sem az erdőt, sem önmagamat. Valami homályos ösztön s
egy teljesen eltompult szimat vezérelt: ha valami jó szagú volt, azonnal bekaptam, s csak utólag jöttem rá, hogy méreg. És mentem, mentem tovább.
Ez az ösztön olyan erős volt bennem, hogy a legkisebb boldogtalanságot is alig tudtam elviselni.Irigyeltem embertársaimat, akik nemhogy a boldogság
hiányát, de a szenvedést és a kilátástalanságot is rendkívül jól tűrik:
a legforróbb és legsivatagosabb élethelyzeteket is hosszan elviselik.
Úgy éreztem, sokkal „strapabíróbbak”, mint én.Számomra a tűréshatár
jóval alacsonyabb volt, s már pusztán az a tény, hogy nem vagyok eléggé boldog, azonnal önvizsgálatra és cselekvésre kényszerített.
Ha pokolba zuhantam, még le sem értem a fenekére, máris azt kérdeztem:
„Mi a jó nekem ebből?”
Ennyire fontos számomra ez a szó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése