Új fű a földön; a fán is új lomb: patyolatosan gyönge, halványzöld levelek. A napsugár úgy száll által a lombokon, mint az öntözőkannából a kertész vize. Isteni csöndesség. Mintha nappali alvásba merült volna az erdő. És én itt térdelek egy kis fehér virág előtt, amely a bokrok árnyékába rejtőzve valami csodásan finom és édes illatot lehel.
Nem tudok betelni ezzel az illattal, és a nézésével. A gyöngyvirág, a rejtelmes kis gyöngyvirág az én gyönyörűségem.
Minden más virág a föld gyermeke. Ez az egy mintha finomabb volna. Mintha egy nekünk ismeretlen világ virága volna, tán valami szellemvilágé, amelynek papja nincsen s amelyről eddig tudomány nem beszélt.
Minden más virág kitárja a szépségét és az égbe néz. Egyik a napot imádja, a másik a holdat, a csillagokat. Ez az egy a bokrok csöndes árnyékába rejtőzik és zöld kis palástja alatt alázatosan meghajol, mint az imádkozó menyasszony.
Mért néz a heliotrop a napba? Mért néz a gyöngyvirág a csillagokba? Mért ébred a vízirózsa hajnalban? Mért zárja be kelyhét a mák napszállat után? És mért hajlik a gyöngyvirág a föld felé? Mért nyilatkozik bennök az a sokféle vonzalom - ha a virágnak lelke nincsen?
A Teremtő, aki a mindenséget milliárdnyi millió életformával népesítette meg, csak egyféle lelket tudott volna teremteni? Csak éppen nekünk teremtett volna lelket?
Fénysugarak törnek elő a Biblia első és második fejezetéből. A Názáreti Bölcs minden szavát is tiszteletembe foglalom. De hogy az élő teremtmények között csak az ember hordoz lelket...
Talán jutott az Isten leheletéből máshova is a Paradicsomban.
Talán jutott az állatnak is, jutott a virágnak is?
És ahogy az ember megérti egymás lelkét, az állat is megérti egymás lelkét, a virág is megérti egymásnak a lelkét. És az Isten megérti valamennyiét.
Az ember mindenre, amit nem lát, nem hall, nem érez, azt mondja: - Nincs.
Pedig csak azt kellene mondania: - Nem tudom.
A nincs - vakság.
A nem tudom - imádság.
Hogy mondhatnám azt, hogy a gyöngyvirágnak nincsen lelke; mikor látom, hogy él, hogy szereti a zöldet, a bükkfák árnyékos erdőit, a csöndességet. Látom szűzies rejtőzését, angyali alázatosságát. Érezem mámorító leheletét. S arra gondolok, hogy ő is néz engem, néz fehér szépségében, ártatlan nyugodtan, mint ahogy a napot, a holdat, a csillagokat meg egymást nézi a sokféle virág. És az üde, tiszta, alázatos szépségét bámulva, rajtam valami édes, szent megértés ömlik által.
A magyar ősvallás virága a tisztesfű, a tulipán meg a zádogvirág. A zsidó vallásé a mirrha. A mohamedáné a tubavirág. A római keresztény vallásé a liliom. A gyöngyvirág nincs benne egy nép mennyországában sem. Festők nem festik. Szobrászok nem faragják. Dal, zene nem szól róla. Pedig tündérek hajába, angyalok mellére, szüzek imádkozó kezébe illene illatos fehér gyöngytestecskéje.
Ha rózsát látok, kisasszony jut az eszembe, az öltözetében és gazdagságában pompázó kisasszony. Ha tulipánt látok, a piros-szoknyás, mezítlábas, erős-szépségű parasztleányra gondolok. A kakukkfű látása a holt leány képét költi föl bennem. Csak a gyöngyvirág az, amelynek látásakor földi nő képe nem jelenik meg sem az elmémben, sem a szívemben.
Más világból való virág ez!
Talán abból a világból, amelyet a délibáb lenget felénk, éjjel a szentjánosbogárka fénye világít meg. Talán abból, amelyről a boldog mesék szólnak: arany, ezüst a föld mélyében, fönn meg holdfény, harmat gyöngyvirág.
A villámos viharban a haragvó Isten képe jelent meg az emberiségnek. Az angyalok a csillagos keleti ég alatt a zsidóság mezőin születtek. A tündérleányok anyja a gyöngyvirág.
Az első ember, aki gyöngyvirágot látott és beszívta az illatát, nem gondolhatott földi nőre, sem égi alakokra, sem a mindenség teremtőjére. Az Isten, az angyalok, mind magasvilági szellemek, a csillagfényes felső világnak a lakói. A gyöngyvirág csak azt a gondolatot ébreszthette benne, hogy az erdőben valami láthatatlan bájos alakok élnek, akiknek lakóhelye az erdei árnyékos csöndesség, lehelete a gyöngyillata.
Gyermekálmaimnak mindenütt előlengedező bűbájos alakjai, akik virágokon jártok, erdei vizek tükrében fésülködtök, holdnak fényénél táncoltok és az erdei méhek zenekarában gyönyörködtök, e pillanatban azt érzem, hogy ti valóban éltek és körülvesztek engem. Az Istent nem láttam, de bizonyos nekem, hogy van. Az angyalokat nem láttam, de elhiszem, hogy a csillagokon túlnan egy szebb világ él, és annak lakói tiszta és boldog lelkek. A tündérek létezése...
Mért ne élhetnének a föld levegőjében tündérek is. Ha a vízben milliónyi olyan apró élet él, amelyről csak alig száz éve tudunk, mióta a mikroszkópot kitalálták...
Hát még mi minden lehet, amihez még üveglencséket fogunk készíteni. És még mi minden lehet, amihez üveglencséket nem tudunk készíteni soha!
Tündérek létezését érzem az erdei csöndességben, a gyöngyvirág illatában, az árnyékban nappal, a holdfényben éjszaka. Mi azt mondjuk, tündérek, mert ezt a szót anyánktól hallottuk, amint ő is az anyjától hallotta. De ez csak szó, csak név, amely láthatatlan kedves és boldog élőket jelent. Lehet, hogy a zsidó képzelet angyalai, lehet, hogy a görög képzelet nimfái, lehet, hogy a pogány magyar képzelet tündérei azon egy láthatatlan nép, csak a nevük más.
Lehet, hogy az elhalt emberek. Őket érezzük meg, s őket nevezzük nimfáknak, tündéreknek. Lehet, hogy a testet levetkőzve tovább élünk a földön, mint a tűzből felszálló fény, virágból felszálló illat. Ki tudja, nincs-e éppen olyan s még nagyobb életvilági a láthatatlanságban, nincs-e ott is ember, állat, virág, nincs-e ott is számokban le nem írható sokasága az élő millió fajtának, amely ott is végtelen időben folyton hal és folyton újra születik.
Én, az emberfajta, e láthatatlan élőket érzem a virág illatában, a szellőben, a fényben, a sötétben, a zenében, a tűz lángjában, a csöndességben. És a gyöngyvirágot csókolva őket csókolom.
