Szabó Lőrinc: ÍGY DÖNTÖTTEM!

Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer
hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,
a végső kétségbeesés segít,
a tűrhetetlen! Síri türelemmel
agyam sírjából ébresztettelek fel:
az őrzött! Őrűlt, mondják rám; pedig
a halál az: én látlak, szemeid
rám sütnek, s kezed már sosem ereszt el.
Élsz. Így döntöttem! Nappal húsodat
frissíti bennem minden gondolat;
s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:
hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,
s úgy alszom el, hogy mint csiga a házát,
hátamon érzem szived dobogását.



Szabó Lőrinc: MOST CSAK LÉLEKBEN

Jó volt, míg éltél: most, bárhogy szeretlek,
nagyon hiányzik testi meleged,
hozzámbújásod, a tekinteted
és hangod selyme, s az állati selymek,
a bőrödéi, s mozgásod, a melled,
s mind, ami voltál, kéz, láb, szív, szemek,
agy, száj, fül: ha csak vártam jöttödet,
érzékeim már veled töltekeztek,
s ha csókoltál, ettelek-ittalak,
hús, csont, ideg, száz szájjal szívtalak
s huszonöt évig meg nem untalak:
most csak lélekben tudunk keveredni
s meztelenséged is csak képzeletnyi:
nem bírod inged, a halált, levetni!


Szabó Lőrinc : AKKOR IS, HOGYHA . . .?

Boldog vagyok, ahogy így szeretlek, így
ilyen forrón és fájdalmasan : élek,
hogy őrizzelek . már meg sem idézlek,
mégis itt vagy . sorsomat figyelik
gyötrelmesen-szép álomszemeid,
s ahogy kigyúlnak régi tájak, évek,
kigyúlsz te is, s érzem . szívedben érzed
szívem vezeklő gyöngeségeit.
Ez a boldogság most, a fájdalom,
ez egyesít; legjobban ( óh, nagyon,
teljesen ! ) mikor édes arcodon
mosoly fut át, kissé gúnyos, de végképp
értő, bízó, s kezdi kötekedését :
"Így szeretnél akkor is, hogyha élnék?"





Szabó Lőrinc:ALKALOM


Vagy társ voltál egy örök tévedésre?
Fáradt vagyok már . . . És, jaj, mi ,,igaz" ?
A valóság csak egy darabig az . . .
Tévedés? Szívem legszebb tévedése !
Ha véletlen, bár ma is az igézne !
Ha látomás, tüntödben is vigasz !
Akármi, minden veled sugaras :
kettő kellett hozzá, a szívem és te.
Rád vágyik vissza minden örömöm.
A legnagyobbat neked köszönöm,
s hogy nem még többet, csak az én bűnöm.
Alkalom voltál, hogy boldog legyek.
Alkalom, hogy meg ne becsüljelek.
Alkalom, hogy sose felejtselek.


Szabó Lőrinc:FOLYTON ÁTLENGSZ



Folyton átlengsz gondolataimon,
mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
ég váratlan, villanó mosolya,
s néha már, mint egy édes hatalom
érintésétől, szívem s homlokom
nyugodni simul : ha sajog is
"nem vagy" sebén a "voltál" vigasza,
szeretnék élni. Miért, Majd megtudom.
meg kell ismernem minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít;
és rád gondolnom olyan jól esik !
Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, szív a szívemen?!

Szabó Lőrinc:SOHASEM ELÉGGÉ

Ki ernyőzted, bokor, út, aki hoztad,
kő, tavaly még zsámolya, idegen
életek, de drágábbak ma nekem
sok emberénél, mint jó tegnapoknak
őreihez, jövök ki, s órahosszat
várok köztetek : itt jobban velem
van, mint másutt, itt már-már azt hiszem
hogy jön, megint jön : léptei kopognak
s mindjárt nyílik a kapu, mint mikor
jöhetett, s oly friss, oly törékeny, oly
szép volt . . . Köztetek, ösvény, kő, s bokor,
elragadtatássá, gyönyörűséggé
enyhül a fájdalom, a veszteségé :
"Bárhogy szerettem, sohasem eléggé !"



Szabó Lőrinc:"NEM"


Hogy : Nem!  - mindig ebbe ütközni ! - Nem !
és Nem ! - és forrva, fagyva, égve várni!
Miért : Nem? - a jajra csak egy túlvilági
Mert : Nem ! - válaszát kapni szüntelen !
Nem ! Nem ! - Nincs Talán, nincs többé Igen.
Nem ! - Nincs alku, s ez a Nincs óriási.
Nem ! - lázadhatnak kín s düh harsonái :
Nem ! - győz a Föld s a süketnéma Menny.
Nem ! - Baromibb őr, érthetetlenebb -
Nem ! - nincs királyibb, sérthetetlenebb !
Nem vagy ! - Csak ez van, a hiány, a seb !
Nem ! - Nem?! Nem? Nem. Tudom. De nem hiszem.
Nem vagy ! - Nem vagy?! nem hiszem el sosem :
fájsz, kedves, fájsz, fájsz, rettenetesen !