Arcán érezte a napsugarak simogatását, s emlékezetébe villant valahonnan a messzi múltból az anyja kövérkés, meleg keze, ahogy kislánykorában olykor végigsimított az arcán. Ugyanez a puha, meleg érintés volt. De már nem szorult össze a szíve, és könny se szökött a szemébe, mint régen, amikor az anyjára és a gyermekévekre gondolt vissza. Olyan távoli és valószínűtlen volt már mindaz, mintha meséskönyvben olvasta volna valahol.
Szeme megkönnyesedett, ahogy visszagondolt arra a régi kislányra, s az apjára, aki ott állt mellette azon a régi tavaszon és ismeretlen hősökről mesélt. A könnyek lassan túlcsordultak, aláperegtek az arcán, befolytak a szájába, és keserű-sósan összekeveredtek a kenyér ízével.
Sokáig ült ott. Háta mögött érezte a csöndet és a halottakat, szemei előtt tágra nyílt a hullámos horizont, s a kék hegyek emléklabdákat dobáltak feléje a messzeségből. Puha, meleg ütések érték a szívét, mely összeszorult tőlük és kitágult megint, és vergődött, mint egy megsebzett kicsi madár.
A leány arcáról folytak, folytak lefelé a könnyek, némán, megállás nélkül. Hagyta. Sötét volt, mindegy volt. Egészen mindegy volt már minden, tudta jól.
"Akik szeretnek, mindig sírnak."
Szeme megkönnyesedett, ahogy visszagondolt arra a régi kislányra, s az apjára, aki ott állt mellette azon a régi tavaszon és ismeretlen hősökről mesélt. A könnyek lassan túlcsordultak, aláperegtek az arcán, befolytak a szájába, és keserű-sósan összekeveredtek a kenyér ízével.
Sokáig ült ott. Háta mögött érezte a csöndet és a halottakat, szemei előtt tágra nyílt a hullámos horizont, s a kék hegyek emléklabdákat dobáltak feléje a messzeségből. Puha, meleg ütések érték a szívét, mely összeszorult tőlük és kitágult megint, és vergődött, mint egy megsebzett kicsi madár.
A leány arcáról folytak, folytak lefelé a könnyek, némán, megállás nélkül. Hagyta. Sötét volt, mindegy volt. Egészen mindegy volt már minden, tudta jól.
"Akik szeretnek, mindig sírnak."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése