Már a kérdés is olyan, mint egy örvény. Fölkavarja lelkünket, és önmagunk előtt is elrejtett élmények bukkannak a felszínre. Mert az igazság: titok. Nem tudunk róla. Bátran, mondhatnám úgy is, „halált megvető" vakmerőséggel kell lelkünk mélyére buknunk, hogy megtaláljuk a választ. A legtöbb őszinte felelet olyanoktól ered, akik valami nagy katarzison mentek át. Ilyen a halálélmény is, amely széttépi a földi élet megalkuvásokkal összefoltozott történetének szövetét. A bajban lehull a jelmez, szétreped a maszk, és kivillan a meztelen igazság. Ilyenkor a Lélek elkezd a szívével látni - vagyis valóságosan -, és amit tapasztal, megdöbbentő. Egész életünk szereposztása átrendeződik. Főszereplőkből statiszták lesznek, néha meg is feledkezünk róluk. És akikre ritkán gondoltunk, nem is találkoztunk velük, vagy csak ritkán: hirtelen főszereplőkké nőnek életünk színpadán. Fölbukkan a homályból egy távoli ismerős, és kiderül: ő volt az Igazi, hozzá kötött valódi érzés, s akikkel együtt éltünk hosszú évtizedeken át, nem voltak lelki, csak sorstársaink, vagy bajtársaink, akikkel leszolgáltuk földi éveinket. A katarzis idején felkavarodik bennünk minden. Arcok messzire távolodnak, kiesnek a képből, és az öntudatlan homályából - vagyis a lelkünk mélyéről - felbukkannak az igazi társak, lélekkel teli, valódi összetartozások, emberek, lények, akiknek megpillantásakor hirtelen meleg lesz a szívünk. Van, akinek a kutyája jut ilyenkor eszébe. Fura, de így van. A legintenzívebb szeretet élményét az ő látványa váltja ki. Van, akinek a sógora, az unokatestvére, vagy egy barátja, akivel ritkán találkozott. Egy ismerősről, egy régi szerelemről kiderül, hogy elvesztése életének legnagyobb sorscsapása volt, míg „közeli" hozzátartozóitól könnyen búcsúzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése