Mert a valódi szeretet meghaladja a harminchat fokos testmeleget, s elégetheti emberi viszonyainkat. Erről szól az a híres jelenet, amikor Jézus megkérdi kedves tanítványát, Pétert, hogy „szeretsz-e engem?" És Péter azt hiszi, hogy szereti. Azt feleli: szeretlek. Jézus háromszor is kérdi, s ő háromszor is feleli, egyre kétségbeesettebben, hogy „igen, szeretlek, uram, tudod, hogy szeretlek!" Pedig nem szereti. Azt hiszi, szereti, de igazán nem szereti. Mert nem lát a saját szívébe, és nem tudja, mi az Igazi Szeretet. Hogy azért oda kell dobni mindent. A családját, a rokonait, a hivatását, a barátait, régi elveit, hitét, sőt, a népét is - legvégül pedig az életét is. Tényleg jó példa erre az atomenergia. Minden piciny atom magjában benne van. De valami végtelen bölcsesség révén nem szabadul fel. Ott él elrejtve, lekötve, lefokozva, leszigetelve - és ezt a kozmikus energiát, mint durva „anyagot", a tenyerünkre vehetjük. Megtapinthatjuk, zsebre tehetjük, láthatjuk, szagolhatjuk. Nem is tudjuk, hogy egy széndarabban vagy egy érckristályban olyan erők feszülnek, melyekkel egy egész várost hővé, fénnyé lehetne robbantani. Az anyaggá sűrűsödött energia titka ez. Ott szunnyad mindenben, és csak egy szerény kis részét adja ki bődületes erejének, ha mondjuk, elégeted. Ugyanilyen titok, amikor a szeretet kozmikus ereje lefokozódik, és földi szeretetté alakul át. S lesz belőle emberszeretet, anyai szeretet, baráti szeretet, családszeretet, barátság, vonzalom, gyengédség, szimpátia, együttérzés... lesz belőle szelíd sugárzás, ahogy néha nevezzük: a szív melege.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése