ez a
hangtalan mába zuhanás,
s hol ér
minket a zajos holnapba ébredés?
Zajong
bennem
valami
megfejthetetlen,
valami
kiírhatatlan fájdalom,
szívfalra
tapadt, átkozott szorítás…
Hiányom
vagy a rám nehezedő
est
feketesége alatt,
lombtépő
hideg ölel körbe,
álarcát
szaggatja a veled-tegnap
a
mára nehezedő ködben.
Bújj
vissza hozzám
álmaim
betakarva,
hisz
kimondott szavaidban
úgy
fájtalak,
mint
viharfelhők közé szorult
nincstelen
madarak.
Csupasz
szívem
hangtalan
szorítod,
hurkot
köt körénk az idő,
számra
tapad a sötétség csendje.
Lábamon
nehezékek,
két kezem üres… öleletlen
két kezem üres… öleletlen
hagyott
a szerelem ma.
S én
hiába akarlak
magamhoz
érinteni,
minden
közeledésem
távolodik
benned.
Nincs
előre, se hátra,
csak
ez a ziháló lélegzés,
semmiből
semmibe érkezés.
Ha
kitagadnálak magamból
elfogynának
a hangok,
a
magánytól visszhangozna
szívem
neked ágyazott menedéke,
s
nem lenne már,
csak
újra az a dadogó hiány…
Se
híd, se út csak a két
part
közt lépdelő
egyszervolt
nyár.
Nézd…
törékeny ágakon billeg a hold,
reszkető
fellegek ölelkeznek,
a
horizontra bús csillagokat szögel
az
angyaltalan-sötét,
-
vérzik az idő az égen túl -
parttalan
őszbe hullámzik
a suttogó
éjtenger…
Hátat
fordít tőlem a remény,
mélybe
ásít az éjszaka,
számra
feszül a szerelem tíz ujja,
csak
ez a zaj ne lenne bennem,
- ó
Istenem, de fáj! -
ez a
szívfalra tapadt, idegen szorítás …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése