A ráncos föld felett üveggömb
a nap, mögöttünk mezítelen
délutánok csukódnak. Megrajzolt
világunkban megfejthetetlen
várakozások, csupasz percek
zsibongása szádon, számon.
Szédület. Valóság. A szív
és az idő káoszán át,
nádsuhogás,
mohafinom nyár…
Hátam mögött állsz. Körbejárlak.
Lábujjhegyen. Megfordul a világ.
Érintelek, ruhátlan suttogással.
Ne siess, ne rohanj. Túl mély,
túl messzi még a holnap.
Már nem fontos hogy merre
vagyunk, esőszagú erdők
rengetegében, kopár hegy tetején,
vagy túl a sáros Óperenciákon, hisz
értünk is eljönnek majd a halk álmok,
öreg folyók, néma
áradásakor…
(…)
Megmaradt fényeket gyűröget
az ősz cifra éjpaloták ablakára.
Meghajolnak a vén fák. Hátradőlnek
az éjszaka falai. Szomorú esőneszek
költöznek az eresz alá, fecskeillatú
fészkek ringatásába. Egyperces
pillanatok. Lombzúgás. Vonatsikoltás.
Ostoba csendek. Lélegzés. Nélküled.
Levetkőztetlek az éjszaka zörgő
mássalhangzóival, felöltöztetlek
a reggel kócos magánhangzóival.
Vers születik a csendből. Ami
még maradt a vérízű álmokból.
ne mozdulj…
Most minden arcod, szád, kezed
az enyém. Nyarat álmodok. Nélküled.
Lassú ziháló ébredések. Nélküled.
Hiányod végigrohan bőrömön,
keres…
Téged.
s lassan elfogynak a
betűk…
hangod átrobog északról-délre,
kelet felé megáll…
( öltözz fel jól, ott huzatosak az
éjszakák )
vagy maradj még,
hogy álmodjalak…
éhező idők bezárt csendszobáiban.
(…)
hisz nem kopogtál,
csak jöttél…
Ingujjadba riadt madarak kapaszkodtak.
Kezedben zúgó erdők, remegő hegyek,
szemedben morajló tengerek.
Magaddal hoztad a tegnapok nyarából,
hogy rejts…
Hogy rejtselek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése