„A köd, a csönd
sosem ragyog. Én már ködből, csöndből vagyok.” ( József Attila )
… nézd, ahogy
elrohannak az évek. Az éjszaka mély árkot ás a nappal homlokára. Csillagtalan
ég alatt ezerkarú, lombtalan fák sírnak. Kopár szigetek nyújtóznak közel és
távol. Összeér a zaj a csenddel. Harang kondul. Délre költöznek a fények. Hiába, hiába… A szárnyak. A repülés mára csak ostoba,
gyermekarcú játék maradt. Homokvárat építünk szélviharban a dagálytestű földre.
Otthont, fészket, barlangot, templomot, hogy isten egyszer unalmában feloldozza
fuldokló, éhes öleléseinket.
Mozdíthatatlan
pillanatok szakadnak fel a mostoha szürkeségből. Csörömpöl a hold a tejszagú
égen. Átsétál szívünkön a nyár. Oldódnak a színek, mellettünk kőarcú angyalok
figyelnek. Szemükben gubbaszt a csönd. Félsz érinteni szárnyaikat. Pedig, ha széttárnád karjaid, ahogy ők… Talán,
még elérnéd velem a holnapi hajókat.
De ma is késik
a holnap. Zátonyra fut az alkony az éj öblében. Vitorlákat szaggat a hit. Szél
cibálja szavaimat. Nem sietsz, nem hallasz,
pedig… Tenyeremben már másvilágok szólnak. Nincs párhuzamos. Csak
bolyongás. Csak csend. Csak metszés. És néha vág. És fáj. Eltévedtem... Alvó kövek alatt
hangtalan véreznek el a nyári éjszakák.
Valaki
helyettünk éli álmainkat. Valaki összefirkálta a felhőket. Megitta az éjt,
megette a napot. Félig üres, félig telt napok. Ma is éhesek maradtunk. Az
asztal üres, csak néhány morzsányi csillag hever a földön. Vesd le a cipőd. Az
ajtó nyitva. Reccsen a padló. Felnyögnek a falak. A vetetlen ágyon a vágyak
sóhajtva átúsznak. Tengert álmodok, lebegést, édes hullámokat. A szerelem íze a
számon. Hiába, hiába… A
hiány szótlan választja szét a zajos vizeket a csendes partoktól.
Hazug
tegnaputánok gyilkolnak. Az ősz
megáll a parton… Már nincs sok időnk. Ahogy lassul a szív. Ahogy halkul a hang. Ahogy a
fény fájdalmasan áthatol a húsba, és széttöri a gyenge csontokat.
Nyugtalan, könyörtelen
elmúlás…
Elmaradt a
nyári csillaghullás.
Pedig én
kívántam.
Előtte. Utána.
( te kívántál…? )
Utána.
Megfordul a
szél. Szerelem íze a számon. De ma is késik a holnap. A kikötő üres. Megáll az
idő. Köd maradtál. És én is köd lettem. A hajnal uszályai a tegnapok nyirkos
árkaiban várakoznak. A zsilipen túl, álmaink helyén nyitott szemű, égő
csipkebokrok nyílnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése