azt hiszem, holnap
szeretni foglak…
Hisz teljesen mindegy merre
nézel, Északnak tartasz, vagy
Dél felé zuhansz. Ha nem
vagy, nélküled minden hallgat.
Fél. Magányos. Üres.
Csendet őröl felettük a hajnal,
köddé válnak a házak, a hegyek.
A fények elcsorognak más
világokba, és mi tanuljuk
a zuhanást az ismeretlenbe.
Hajlott hátú, álmatlan
éjszakák forgolódnak
mellettünk, vetetlen
ágyunkon ráncos- arcú
ébredések sírnak. Imákba
bújnak a fázó reggelek.
Én Istenem, te Istened,
kinek a bűnét
cipeljük…
Kinek az álmát éljük.
Vállamon gubbasztó, szürke
hétköznapok lélegeznek,
mint ázott, konc- galambok,
Isten tenyerében…
Rejtelek. Hordozlak, űzlek,
hívlak, de hiába lapozom
a holnapokat, keresem az
alvó földre zuhant szavakat,
valaki helyettünk
éli álmainkat…
Az idő megállt köztünk,
most minden fél, magányos, üres.
Térdre ereszkedik bennem a félelem,
azt hiszem, tegnap
nem szerettelek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése