Aki látszat-életet él, attól retteg, hogy ha egyszer kiderül, hogy csak látszatra kíváncsi riporter, vagy sikeres ember, vagy boldog anya, akkor ő végtelenül szerencsétlenebbé válik azoknál, akik tovább is zavartalanul fenn- tartják magukról a hamis látszatot. Azért is utálják a legtöbben, mikor mások sajnálják őket -- öngyűlöletből. Ha ugyanis kitudódott, mert valaki máris azzal bosszant, hogy az én életem szánalmas vergődés, míg az övé persze gondtalan fáklyásmenet, lám, most is van ideje vígasztalni mást – az elviselhetetlen! Engem aztán ne sajnáljon senki. Nem is érdemlem meg.
No de más sem!
Így dagadhat öngyűlöletünk embergyűlöletté. Holott mindannyian páratlanok vagyunk. Egyetlenek, igenis kincsek; egyedi mivoltunkban pótolhatatlanok. Nem élt belőle több, és most sem él, és mint a fán nincs egyforma két levél, a Nagy Időn át nem lesz több hozzá hasonló… énekli, édesapját siratva Kosztolányi Dezső.
Sose feledd, az ember tiszteletre méltó.
Túlzott szigorral ítélsz magad felől – és akkor persze már mindenki másról is. Lelkiismeret helyett lángol a bűntudat, szomjazik a bosszú. Ellenben, ha egyszer át mernéd gondolni, hogy az életedben mi mindent tartasz méltatlannak magadhoz, fogalmad támadna arról, hogy kit tisztelhetsz magadban.
Pontosabban: kit tisztelhetnél, ha ismernél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése