Minden erőm, vágyam, képzeletem,
a semmivel küszködik, egyre zaklat
és háborog, mégis csak annyit adhat,
hogy százszorosan, ezerszeresen
fájva, újra idézi, szüntelen
idézi, új kínoktól részegen
idézi, újra s újra, a hatalmat,
ami voltál, te, ki a föld alatt vagy :
a jó hatalmat, az élet sötét
vonzását, titkod édes erejét :
de nem ér el. Hív, újra s újra, még,
még, még, s hiába... Óh, micsoda vad-zord
magány fagy rám !. . . Ami végső utad volt,
engem is elvitt : mindenből kikapcsolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése