Kormányos Sándor: Nem tudom már...

Sóhajt az alkony, ónos szürkeségben, ma este ködbe rejtőzik a táj, fák árnya dereng sűrű néma csöndben, rezdülő titkot sző a félhomály. Bokrok tövében, nedves holt avarban álmodik néhány fáradt pillanat, amely még ősszel hullott le a földre utánad hajló, síró fák alatt. Elillant álmok, emlékek suhannak, mosolyod fénye már régen elveszett, hangod csak elhalt suttogás a szélben, egy illúzió, mit vágyam kergetett. Nyomodban járok, emlék-szőtte ködben e vágyakra hulló fázós alkonyon, magukkal hívnak elfáradt remények, megyek, hogy miért, már magam sem tudom.