A kérdés nem az, hogy jobb vagyok-e, kedvesebb, látóbb, őszintébb másoknál.
Ez egyáltalán nem kérdés. Vagy ha netán az, nem az én kérdésem. Annyira nem, hogy lehetne mindenki másé, csak az enyém nem. Hogy jobb vagyok-e másoknál, ez affektáló, hiú kérdés. És minden hasonló kérdés az, amely az emberi én kiválóságát méricskélné, másokhoz viszonyítgatva; ez pontosan, mondjuk matematikailag megállapíthatatlan, nem tudjuk igazán, ki kinél különb. Az emberi, benső állapotok, közérzetek, esélyek folytonosan hullámzanak. Pantha rei, minden mozog. Biztonsággal senki emberfia kitűnőségére nem támaszkodhatunk. Mindenki kitűnő és alávaló. Okos és oktalan. Gyámoltalan és hatalmaskodó: akkor? Az igazi kérdés, hogy ki az ember? Ki vagyok én? Te? Ő? Erre egyetlen egészséges, tapasztalatokon alapuló, hihető válasz van: minden jel arra mutat, hogy bár törekvő, de alapjaiban gyarló, hibázó, esetenként vétkező ember vagyok. A jóra hangoltságom változik, a kisebb-nagyobb rosszakat viszont majdnem biztosan elkövetem, ha itt van az idejük. Mind ilyenek vagyunk. Különösképpen lelepleződünk, ha dicsekedni kezdünk magunkkal. Mert ugyan mi az, amit a magaménak tudok, de nem kaptam? Enyém-e a fej, mely a nyakamon pompázik, s olykor gondolkodik?
Vele születtem, ez más. Én csináltam ezt a testet? Részben, mikor már készen volt; nem én csináltam, de én művelhetem. Enyém ez a képesség? Ez az ügyes kéz?Ez a hang? Ez az igazságérzet? Ez a hozzáértés valamihez? Én magam se vagyok a birtokom, a jussom, hát még az mennyire nem az enyém, aki más, a másik, ami a másé? Hisz ugyanúgy ő sem a magáé. Bizományba kaptam magamat, bizományban élek és dolgozom. Magam s körülményeim bizonytalanságában készítgetem azt, ami csakugyan az enyém: a (jó)szándékomat, az akaratomat, a formálódásomat, a hitemet. Kié vagyok, ha nem az enyém? Erre a kérdésre két felelet adódik: azé, aki megteremtett, és a többié. A legigazabb, a legsajátabb arcom abban a viszonyban fejeződik ki és rajzolódik meg, amely kettejükhöz kapcsol, s ami egy szerteágazó viszonyrendszer, s amelyet összefoglalóan így nevezhetek, a szeretetem.
Az odaadásomban viszont visszakapom magamat annak, aki vagyok, akié és akiké vagyok. A többiek ugyanúgy nekem adják magukat, számtalan formában, időben és alkalommal, mint én nekik.
Ez egyáltalán nem kérdés. Vagy ha netán az, nem az én kérdésem. Annyira nem, hogy lehetne mindenki másé, csak az enyém nem. Hogy jobb vagyok-e másoknál, ez affektáló, hiú kérdés. És minden hasonló kérdés az, amely az emberi én kiválóságát méricskélné, másokhoz viszonyítgatva; ez pontosan, mondjuk matematikailag megállapíthatatlan, nem tudjuk igazán, ki kinél különb. Az emberi, benső állapotok, közérzetek, esélyek folytonosan hullámzanak. Pantha rei, minden mozog. Biztonsággal senki emberfia kitűnőségére nem támaszkodhatunk. Mindenki kitűnő és alávaló. Okos és oktalan. Gyámoltalan és hatalmaskodó: akkor? Az igazi kérdés, hogy ki az ember? Ki vagyok én? Te? Ő? Erre egyetlen egészséges, tapasztalatokon alapuló, hihető válasz van: minden jel arra mutat, hogy bár törekvő, de alapjaiban gyarló, hibázó, esetenként vétkező ember vagyok. A jóra hangoltságom változik, a kisebb-nagyobb rosszakat viszont majdnem biztosan elkövetem, ha itt van az idejük. Mind ilyenek vagyunk. Különösképpen lelepleződünk, ha dicsekedni kezdünk magunkkal. Mert ugyan mi az, amit a magaménak tudok, de nem kaptam? Enyém-e a fej, mely a nyakamon pompázik, s olykor gondolkodik?
Vele születtem, ez más. Én csináltam ezt a testet? Részben, mikor már készen volt; nem én csináltam, de én művelhetem. Enyém ez a képesség? Ez az ügyes kéz?Ez a hang? Ez az igazságérzet? Ez a hozzáértés valamihez? Én magam se vagyok a birtokom, a jussom, hát még az mennyire nem az enyém, aki más, a másik, ami a másé? Hisz ugyanúgy ő sem a magáé. Bizományba kaptam magamat, bizományban élek és dolgozom. Magam s körülményeim bizonytalanságában készítgetem azt, ami csakugyan az enyém: a (jó)szándékomat, az akaratomat, a formálódásomat, a hitemet. Kié vagyok, ha nem az enyém? Erre a kérdésre két felelet adódik: azé, aki megteremtett, és a többié. A legigazabb, a legsajátabb arcom abban a viszonyban fejeződik ki és rajzolódik meg, amely kettejükhöz kapcsol, s ami egy szerteágazó viszonyrendszer, s amelyet összefoglalóan így nevezhetek, a szeretetem.
Az odaadásomban viszont visszakapom magamat annak, aki vagyok, akié és akiké vagyok. A többiek ugyanúgy nekem adják magukat, számtalan formában, időben és alkalommal, mint én nekik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése