Wass Albert :Farkasverem (részletek)

A szeptember végi este bronzbarna testével ráhajol a dombokra,elterül
a szürkére kopott legelőkön,sárga tarlók közé ékelt szántások fekete kockáin,puhán,asszonyosan símul hozzájuk,és barnára sült meztelen lábait belógatja a tóba.



...nézi a lemenő napot, amint pirosra gyúlva búcsúzik a keleti domboktól,hallgatja a nádas zizegését, mely a szellővel beszélget ilyenkor,valami titokzatos nyelven.



Az éjszaka pedig ellopódzik mellette,végigoson a réten,átugorja az országutat,és felszalad a dombra.Köpönyével némán leborítja a juhászt és a nyájat, a hazafelé siető embereket,mindent.Zsebéből elővesz néhány kicsi csillagot,ráakasztja őket az égre,aztán lassan elindul a falu felé.Kis,tétova szellőt üzen onnan vissza, és a szellő tele van elnyújtott marhabőgéssel,tele van furcsa,keserű füstszaggal,és arról beszél, hogy vége a napnak.


A nádas hallkan sóhajtozni kezd,titokzatos jelszó indul meg valahonnan,egyik nádszál továbbadja a másiknak,lassan mindenhova eljut,és mintha valami elvarázsolt élet indulna meg odabent:ezer kis furcsa zaj támad,ezer kis láthatatlan moccanásban élni kezd egy titokzatos másik világ, a szürkület világa.



Egyszerre, mint valami láthatatlan karmesteri jelre, megzendül a mocsár roppant zenekara:a békák.Ezer meg ezer hang szólal meg egyszerre,brekeg,lármázik,zajong,valami fájdalmas,egyhangú őszi melódiát,szünet nélkül,taktus nélkül,folyton,folyton,folyton,egyformán.



Az ég és az égen kigyúló csillagok,a dombok,a fák,az országút,a rét,a nádas,a tó,minden,minden beleolvad és feloldódik ebben a hangzavarban,egyetlen zsongássá,egyetlen gondolattá,egyetlen álmos érzéssé simul minden,ami élet volt,szeptember volt.Mezőség volt.Valami zsibbasztó óriási háló alatt liheg a föld : keserű füstszag és békazene,bénító,különös narkózis,ilyen lehet az a meghalás amire azt mondják,hogy kellemes.


Nincsenek megjegyzések: