Most illant le ide egy ákác levelecske, sárga, úgy megáll a porban, olyan módra áll meg mint a lapát a búzában. Eszembe vannak azok a sárga ákác levelek, akiket láttam tegnap, hogy oda ültek egy emeletes ablaknak a bádog párkányára. Igen, mert az ősz az ő hűséges fáit elküldi a városba, azok az utcán kószálnak és odaállnak a járda szélire és figyelmeztetik az eleven élőket. A cipőjük elébe reppenti le a fa a levelet, mikor közel jönnek. Észre kell venni! Aki ember nem akarja észre venni, annak a kalapja karimájába pottyant levelet. Majd észre veszi, ha köszön. Vagy a felöltőnek a szivarzsebébe talál belé a fa. Az udvarokba becsempészi s a folyosókra teszi. Érti a módját. A puszta virágágyakat kihímezi levéllel. A szobrok karjára teszi le a levelet és a múzeum lépcsőit kirakja levelekkel. A szegények ablaküvegére oda pecsételi a levelet a széllel. Igen. Azt az elfeledkezett füstölést a távol kék égen egy bizonyos tájékon, azt nem felejtem el és a papírra írom, hogy meglegyen, mert meg kell annak a módját találni, hogy az ember azt megmondja olyannak, amilyen. Mert ott china-ezüst szín felhők ragadtak és azokon könnyű füst úszkált és bódorgott, csak mégis veszteg volt, látni való volt, hogy nem mozdul, de sejteni való volt, hogy él, mert minden másik percben másszerű volt és azután egyszer csak sehol se volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése