Ágai Ágnes: A titkokat az ujjaimnak mondom el

Én mindig először megszagolom
a könyvet,
beszívom a képeket és a betűket,
aztán úgy érzem: én vagyok a mese
és a könyv az olvasó.

Maradj, fogd a kezem,
ülj az ágyam szélére, mesélj!
Ha lerúgom a paplant,
takarj be, simogasd meg az arcom,
és ha elalszom, akkor se hagyj el.

Múltkor azt álmodtam, hogy
léggömbök nyílnak a fűben.
Leszakítottam őket,
és elpukkadtak.
Sírtam. De színes könnyeket.

Mi van a világ után?
- kérdeztem.
Butaság - mondták-,
a világ után nincs semmi,
a világ után is világ van.
akkor ez csak olyan, mint a
ma, tegnap, holnap.

Szereted nézni, ha villámlik?
Ne mondd, hogy menjek el az ablaktól!
Ilyenkor tüzes késsel
szétnyiszabolják az eget.
Ha villámlik,
éppúgy dobog a szívem,
mint amikor meglékelik a görögdinnyét.
Tudom, hogy nem fáj neki,
de mégis recseg és piros.

Sose veszekedjetek előttem,
az rosszabb, mintha megvernétek.
Akkor már jobb,
ha rám haragusztok együtt,
mert megjavulok és kibékülünk,
de ha ti veszekedtek,
sose tudom, melyikőtök a rossz.





















Azt mondják, árulkodni csúnya ,
meg azt, hogy legyünk őszinték.
Ha kérdezik, hogy ki rosszalkodott,
akkor csak magamra árulkodhatok?

Hogyha zene szól,
vagy ha a meleg fürdőkádban ülök,
úgy borzongok, mintha fáznék.
Legjobb lenne a fürdőkádat
színültig megtölteni zenével,
és búvárruhában elmerülni benne.

Ha nagy leszek, állatiskolát nyitok.
Megtanítom őket mindenre:
írni, olvasni, számolni.
És arra, hogy ne egyék meg egymást.
Még ha megnőnek, akkor se.