Mirtse Zsuzsa :Tükrös szív

Mit tehetne mást, gyűjtöget. Él, mint a Jóisten madárkája, ugrál ágról ágra, csipeget ingyen-magokat. Szereti az édességet. Barátfülét sok porcukorral, miegymást. Mélyebb összefüggéseket sejt állandóan, reggeltől estig. Olyanokat, amilyet senki más. Lát a szemével, az összessel, a harmadikkal is, bele, a dolgok mögé. Nem javítom ki. Nincs már mit javítani rajta.
Fél az öregségtől, pedig elég öreg már ahhoz, hogy legalább ettől ne féljen. Gyógyít, ha szerinte beteg vagyok. Gyógyít tehát mindig. Fürkészi a szememet, bajokat lát benne, bizonytalanságot és zavart, hát nem csoda, mondja és csóválja a fejét, de majd ő segít, csak hallgassak rá, ne tudjam már megint jobban, és főleg, higgyem őt el.
Lázas arcra nem jó, persze, persze, csak ha a lélek haldoklik, de ahhoz nagyon ért, fújom a leckét, amikor összenevetnek a hátam mögött. Van rajtam mit kalapálni, gondolom, ha úgy tetszik, hozzám egy egész kovácsműhely kevés. Hagyom magam tehát, remélem, használok neki. Hagyom, hogy gyógyítsa magát velem.
Amikor jön felém égszínű overalljában a szikrázó hóban, felhőkönnyeimmel a világot áztatom.
Milyen fiatal vagy, mondom.
Milyen fiatal vagyok, mondja.
Nem bízik meg bennem, szavamra, sosem.