tudta, hogyan kezdődött, csak egyszerre ömleni kezdtek a könnyek,
égetve, forrón,és nem lehetett megállítani őket többet.És jó volt az,
hogy nem lehetett megállítani őket,hogy jöttek és jöttek,és föláztatták
az arcát, és puhára áztattáka fű szúrós tarlóját, és beszívódtak a földbe.
Jó volt.Olyan volt, mintha valahol bent az érzések zavaros világában
fölszakadt volna egy roppant zsilip,és ömlene kifele minden,ami megtelt
és kavargott és súlyosan a világra nehezedett,és olyan volt,mint egy
rettenetes nagy, fekete árvíz,melynek korom- és pusztulás szaga van.
Sírt, sírt.
És lassan minden könnyebb lett. Szelídebb, szomorúbb. Mint amikor
a vihar villámai elpihennek, tovanyargal a dörgés, és csak az eső esik.
Esik és esik,csöndesen és szomorúan, és már nem ijesztő és nem rettenetes,
csak bánatosanszelíd, és a szelídsége mögött, valahol messze, már
derengeni kezd a vigasztalás.
Sírt, de már egyre csöndesebben. Már nem szakadtak szeméből a könnyek,
csak éppen permeteztek, langyosan és jólesően. Már nem vacogtak a fogai,
már nem rázkódott a zokogástól. Csak odasimult a földhöz, és sírt.
És a föld meleg volt,és a nap melegen sütött,és valahol hallani lehetett
egy kakukkot....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése