Nehéz idő
A kínlódás csak addig fog tartani, amíg fel nem ismered, hogy mi és miért hiányzik belőled − méghozzá neked magadnak annyira − hogy már kedved nincs úgy élni, ahogy eddig.
Új döntés előtt állsz. Ha te hozod meg, azzal nagy lépést teszel előre. Ám ha a sors lesz kénytelen lökni rajtad egyet, zuhanás is lehet abból, aminek emelkedésnek kellett volna lennie; visszaesés, érezhető stagnálás.
Nem mindig könnyű megtudni, hol szorít a cipő.
Ami belső életünkben komoly fordulat, új felismerés, az kezdetben nem is gondolat, csak valami homályos rosszkedv.
Terhes elviselned, amíg el nem fogadod, hogy ennek most így kell lennie.
A borongásaid mögött bujkáló felismerés annyira váratlan lesz, tehát oly félelmetes, hogy kezdetben nem is meri konkrét gondolat alakját ölteni. Előbb meg akar győződni róla: elég erős vagy-e hozzá, hogy a jövődet is elbírd? Ködös elégedetlenségnek, kusza gomolygásnak látszik kezdetben, ami később megvilágosul.
Hangulatként kísért
Nem tudatosul az, aminek kéne.
S ez fáj. A jövőnk csírája, új élet, azért. De már lüktet, rugdal, másra nem is tudsz figyelni. Mások azt mondják, semmire sem figyelsz.
Nem igaz. Ha szabad mélán csapongani a lelkednek, akkor ez a szorongás át fog alakulni – vágyakká, és azután új gondolatokká. Általuk gondolhatóvá válik a jövőd, világosan egymásra következő tennivalókká. Noha – vagy éppen azért, mert – eztán másképp gondolkodunk magunkról, mint eddig.
De ha fűhöz-fához kapkodsz, pánikba esve sietteted, vagy rettegve késleltetnéd, hogy megtudd, mi mocorog benned, többet ártasz magadnak, mint egy idegosztály.
Azt tedd, amit Radnóti Miklós ajánl egy nagy versében:
„Csak ülj a földre és beszélj az égre”.
(A szomorúság jósága)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése