Fiatal koromban azt hittem, lehetek más is, mint saját magam. Azt gondoltam, hogy még talán a Casablanca bárjában is ülhetek Ingrid Bergmannal. Sőt, ami ennél azért reálisabb – vagy ki tudja – azt gondoltam, hogy talán élhetek olyan életet, ami hasznos és megfelel az egyéniségemnek. Szerettem volna forradalmasítani létezésemet, még különféle gyakorlatokat is végeztem evégett. Elolvastam a The Greening of Americát, és háromszor is megnéztem a Szelíd motorosakat. A végén azonban, mint egy hajó, görbe kormánylapáttal, mindig ugyanoda tértem vissza. Saját magamhoz. Az pedig nem mozdult egy tapodtat sem, csak egy helyben várta, hogy magamhoz térjek.
Minek hívják ezt, ha nem reménytelenségnek?
Nem is tudom, lehet, hogy az is. Turgenyev kiábrándultságnak, Dosztojevszkij kárhozatnak nevezné. Sommerset Maughamnál pedig ez a valóság. De bármit mondanak, mindez én vagyok.
Minek hívják ezt, ha nem reménytelenségnek?
Nem is tudom, lehet, hogy az is. Turgenyev kiábrándultságnak, Dosztojevszkij kárhozatnak nevezné. Sommerset Maughamnál pedig ez a valóság. De bármit mondanak, mindez én vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése