szívem mélyen lüktető vulkán,
Akkor Te az óceán vagy,
szíved megfagyott egy jéghegy csúcsán.
A szemed lángja hevít, úgy éget, mint a nap,
Én elindulok feléd, de mielőtt odaérek, a szél vállára kap.
Egy nagy felhő vagyok, te fentről kísérsz, a táj olyan vidám,
De jaj, az éjszaka leple alatt, minden hideg, minden sivár.
Könnyem csattan a földön, haragom mennydörgés, villám,
Most én vagyok a jéghegy, a szívem süvítő orkán.
Idővel erőm alábbhagy, csak egy kis patak vagyok immár.
Sűrű erdő legmélyében, ahol még a madár se jár
Fényt látok a messzeségben, megrémít, hogy hátha Te vagy,
gondolatom rabja lettél, némít, bódít, békén nem hagy.
Az erdő szélén kis falu állt, nem Te, akit vártam,
szomorúan jöttem rá, csak egy emlékképet láttam.
Kis hidat emelnek fölém, s azon járnak, kelnek át
minden ember s minden állat, ki arra végzi dolgát.
Gyermekek játszanak bennem, asszonyok mosnak ruhát,
s a kis falu kis forrásától
folyóként haladok tovább.
Ha én vagyok a folyó, bizony te vagy benne a gát,
utam szeged, majd elengedsz,de
a tenger vár odaát...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése