Szilágyi Hajnalka: Ha felnövök hozzád

Azt mondtad elmész az éjbe
lopni egy kis fényt a dalunknak
soha többé nem láttalak,
csak a hold lett egyre sápadtabb,
és sugarait hagyta el végleg a nap.

Vak lettem, süket, és béna,
te pedig, hiába a hit, meg az élni akarás,
próféták közt is koldus maradtál,
hisz' nincstelen betűidet az útra hajítottad,
porban hagyva a meg nem írt gondolatokat.
Megálltál a legmagasabb hegy ormán,
üvöltöttél, mint egy kiéhezett állat,
de senki nem hallotta,
mikor visszhangként csapódtál
világod légüres falának

Tudod, olvastalak ám,
összeszedtem betűidet a fövenyen,
de már szólni nem volt időm
oly rövidnek tűnt innen lentről
az a pár pillanat, míg láttalak odafent
arctalan magányodban.
S te rongyaidba burkoltad
azt a mélyerezetű lüktetőd,
hogy ne halljam,
ahogy halkan...
nagyon halkan...
örökre elcsendesül...

köztünk már hegyek tornyosulnak,
hangosan zihál az idő mély szakadéka,
szigetek, partok, öblök válnak eggyé,
hogy kirekesszék belőlem hiányodat

Nekem itt maradnak
ezek a szilánkos-karcolatok,
betűk, szavak egy fehér papíron,
sziklába vésett pátoszi rímek,
hogy egyszer majd megírjam neked
az utolsó pillanatot,
ahogy kezedben tartod
a lelkemből ellopott holdat, s napot...

porból lettünk, és hamuvá leszünk,
hogy hozzád felnőhessek egyszer,
minden megszületésemben
egyre csak zsugorodom...