Szilágyi Hajnalka: Töredék

Talán csak az idő, ami hangosan
zúdult ki a szürke felhők közül,
mint egy eltévedt madárraj.
Talán csak egy sóhaj, mi átkarolt,
míg a sínek mellett álltam.
de a holnapok hirtelen elmaradtak…
Már nem tudom hol, és mikor
várjalak, hisz, ahol én vagyok,
csendesen zokognak a házak.
Idegen istenek köszönnek rám,
a falak hidegek, az ablakok zárva,
szemükből az éjszaka csorog…
Fekete minden. Se lépcső, se korlát,
csak én, és ez az istentelen sötétség.

Talán ha kilépnél abból az átkozott
árnyékból, érinthetném még arcod,
szívedre tehetném tenyerem, vagy
csak hallgatnánk. Én téged. Te velem.
Az igazat, és a valót, a mennyben
dübörgő poklot. Ha közelebb hajolnál,
láthatnád szememből kibomlani
a világot. Lepke születne a bábból,
mint síró gyermeked anyja sóhajából…
De hiába a Fény, a születés, kérész
életű ez a pillanat is. Szárnyával
rebben, sikolt benne a félelem,
nappá válik arca, holddá szeme,
milliónyi csillaggá kitagadott élete.

Ez a nap is befejezetlen maradt,
ócska színjáték volt ég és föld között.
A könnyű álmokat végleg elnyelte
a nehéz éjszaka. Kezed öledben,
görcsösen morzsolod, szaggatod
a tegnapokból kimetszett időt.
Szemedben árvaságom ébresztem,
a levegő bennreked, arcod torzul,
lefeslik rólad minden szó, gondolat.
Szívemen fázol. Talán, ha hittél volna
az egyszerű szavakban. Talán…
de már te is, csak egy halott lepke vagy…