Fuchs Éva: Nem ez voltam

Rejtőzködő reménység, 
villanj felém, egyszer még 
fényednél láthassam, 
a hit volt-e, mire vágyódtam. 

Szerettem 
a tiszta arcokat.
 Szépséget s igazat. 
Ellenséget, mint testvért, 
fénymezők lenge csendjét. 
A pirkadat alatt 
nyújtózkodó tájakat,
 ahogy szél bandukol 
remegő harmaton, 
sóhajnyi kegyelem 
ősz angyal-könnyeken - 
S szerettem a szerelmet, 
mely feloldoz s elrejthet 
sajgó magam elől, 
mint féltő anyaöl. 
S szerettem igazán, 
mélyen, ahogy talán
 ellobbanó őrültek, 
vagy szentek szerethetnek. 
Szerettem a szó ízét, 
szagát, ahogy a kétség 
tüzeivel teli szívverssé pörköli. 
Szerettem a veszélyt, 
s végül a nem remélt 
mégis-pillanatot,
 az áldó fényt, ahogy 
a remény Jézus-ujja 
vakságomhoz ér - újra. 

Óh, 
rejtőzködő reménység,
ki értheti, mi történt?
Kit szerettem én?

Miért?

Szememből sugárzik elő
e démoni fekete fény,
titok burokban él bennem,
s tán elemészt...
De ez nem én vagyok!
Nem én táncolok,
félelmek és kétségek
fényív-hídján?!
A képzeletem csapong,
nem a szívem,
a vágyak sziklaszirtjén.
Minden lélegzetemmel
új és új sebet tépek fel.
Nem álmodok, nem félek,
s immár kötést se tépek
megbocsátás gyolcsából.
Minden, minden oly távol,
arcok, tervek, emlékek,
árnyán a messzeségnek,
se csoda, se kímélet,
se malaszt, se válasz,
s talán lélek sem,
csak sebek, sebek, sebek...

Félek, talán már nincs is
bennem elég alázat!

(hogy az lehessek, aki voltam,
rejtőzködő szeretet...)