...az én hitem nem imádja a szenteket, vagy templomok oltárát, az én hitem
mást ad, feloldoz és örök reménnyel irányt mutat, ha botladozom nappali éjben,
mikor a fény utat mutatni képtelen, vagy mikor jó és rossz lényem egymást
üldözve megbújnak énbennem; az én hitemnek akkor van ereje, ha saját imáját
zengi s zsoltárok mormolása becéző szavak képében benned megelevenedik, az én
hitemnek nincs kezdete vagy vége, s nincs földi helytartó képébe rejtett
követe, csak őszinte és gyarló elevensége, lüktetése, miként lázas beteg
vérkeringése táncol magaslatok fokán, majd zuhan a mélységbe.
Az én hitem egy ág belőlem, elvetett magod szárba szökkenése, színpompák
váltakozása fekete-fehérségben, állandó megújulás örökzöldek sűrűjében, miként
érted nyúló kezem a mindenség határát érinti, ahogy bársonyosságod tenyeremben
nyugszik. Az én hitem ringató bölcsője vágyam koraszülött gyermekének, miként
kiszolgáltatott az apróság az életszerű mindennapok tükrében, és óvni jobban
kell, mint érzést vigyáztak valaha, hisz törékeny, mint jégfehér porcelánbaba,
de bölcsőm korlátja simára dolgozott, mint a nemes acél, nem sért és nem felel
semmiféle hegért, de ha gyarló módon kósza szálkám lágy érzésből vércseppet
hasítana ki, örök ezermesterséggel csiszolom magam tovább, teszem fáradhatatlanul,
ameddig elfogy belőlem fájdalmas sok hibám...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése