Sötét szíveken virrasztasz, mintha magad is hold lennél, mely az örök magány szigete fölött függ, csöndből öntött ezüst tejjel fürdetve a halott vidéket. Csak a szemek ragyognak, minden más az éjszaka dermedő vizébe fúl. Madarak szállnak mint fehér füst, és füst száll, mint alvó, elfeledett madarak megfagyott lelke. És ezer tükör villan a homályban, de már nem kérdi senki, merre az út, és fekete hó hull, lassan mint a hervadó reggelek, a hólyagpapírba burkolt világ halk tejüveg-derengése. Fagyott csönd minden.
És itt ismertelek meg mégis, a halál és az idegenség szirtjei közt, itt ébredtem önmagamra benned, és itt értettem meg mindazt, ami a vak semmibe hamvadt évezredek kútjaiba fúlt, a kérdéseket, amiket már tízezer éve nem tesz fel senki,a falakat, melyek harminc évszázad távolából néznek le ránk mindent tudó és mindent értő szemükkel.
A Titok voltál, az Érintés, a Kulcs, amely elvezet engem a Mindenség gyökereihez. S a Hiány is te vagy, a beteljesületlenség, az örök sóvárgás az egyesülésre.
S tudom, benned fogok majd elhamvadni is, a beteljesülés pillanatában, amely nekem a halál lesz, s a végső megnyugvás. Akkor majd felszállok az ezüst éjszaka sugaraiban, magamba ölelem a tágranyílt holdat, a te szemed, s én magam leszek a hold, rátok nézek és mosolygok, míg ringok az idők vizén, látlak majd titeket izzani és elhamvadni, szeretni, gyűlölni, remélni és meghalni. A véremből fakadtok majd, lehulló könnyeim borítják izzó vágyakkal az éjszakáitokat, kigyúltok mint ezer vízesés, megdermedt ezüstfolyam, és megbűvölten álltok a felfoghatatlan, mégis átélt csoda kábulatában, hogy velem egyesülhettek, a Mindenség Szülőanyjával; a Mindenség Gyermekei lesztek, az én gyermekeim.
Istenem, add hogy így legyen. Ámen.
- Kristóf Miklós fordítása
És itt ismertelek meg mégis, a halál és az idegenség szirtjei közt, itt ébredtem önmagamra benned, és itt értettem meg mindazt, ami a vak semmibe hamvadt évezredek kútjaiba fúlt, a kérdéseket, amiket már tízezer éve nem tesz fel senki,a falakat, melyek harminc évszázad távolából néznek le ránk mindent tudó és mindent értő szemükkel.
A Titok voltál, az Érintés, a Kulcs, amely elvezet engem a Mindenség gyökereihez. S a Hiány is te vagy, a beteljesületlenség, az örök sóvárgás az egyesülésre.
S tudom, benned fogok majd elhamvadni is, a beteljesülés pillanatában, amely nekem a halál lesz, s a végső megnyugvás. Akkor majd felszállok az ezüst éjszaka sugaraiban, magamba ölelem a tágranyílt holdat, a te szemed, s én magam leszek a hold, rátok nézek és mosolygok, míg ringok az idők vizén, látlak majd titeket izzani és elhamvadni, szeretni, gyűlölni, remélni és meghalni. A véremből fakadtok majd, lehulló könnyeim borítják izzó vágyakkal az éjszakáitokat, kigyúltok mint ezer vízesés, megdermedt ezüstfolyam, és megbűvölten álltok a felfoghatatlan, mégis átélt csoda kábulatában, hogy velem egyesülhettek, a Mindenség Szülőanyjával; a Mindenség Gyermekei lesztek, az én gyermekeim.
Istenem, add hogy így legyen. Ámen.
- Kristóf Miklós fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése