Rónay György :A majdról és a mostról

Mennyi meg nem értés, mennyi félreértés. Mi másokat, mások minket. És többnyire nincs rá érkezésünk - időnk, erőnk, kedvünk, módunk -, hogy leüljünk és tisztázzuk, megbeszéljük, kibeszéljük őket. Sokszor, mire leülnénk, már késő. Már nem lehet kibeszélni. A kölcsönös hallgatás hetei, hónapjai, évei alatt a meggondolatlanul elszórt mag terebélyes fává növekszik. Hatalmas lombbal, hatalmas gyökérzettel. A rosszul ültetett fákat többnyire már ki se lehet dönteni többé: magukkal rántanák az egész házat. Ha kivágjuk: ott marad a tuskó. Kiásni nem lehet, beleforrt az alapba, megroggyannék a helyén a fal.

És ilyesformán vagyunk az örömmel is. A ki nem mondott szavakkal, az elmulasztott mosolyokkal, a máskorra halasztott simogatásokkal.
Máskorra? Mikorra?
Gyakran föllapozom mostanában Kosztolányi egyik versét, a Szeretet címűt, a Meztelenül kötetben. "Mennyi ember van / akit szeretek". Mennyi, akivel "találkozunk is olykor-olykor", és megmondhatnánk, és mégse szólunk. "Mégsem beszélek, mert csak a részeg / aggastyánok s a pulyák fecsegnek. / Ilyesmiről szólni nem ízléses. / Meg aztán nincsen is időnk."
Meg aztán lassan szavaink sincsenek. Lassankint elfelejtjük az örömszerzés, a meghittség, az egyszerű szeretet szavait és gesztusait. Orrot fintorítunk, elhúzzuk a szánkat, mert az ilyesmi ma "édes" és "érzelmes" és "romantikus". Csupa lesújtó értelmet nyert jelző. És mögötte a merev pléhpofa mögött a csikorgó hiány.
De majd... fogadkozunk néha. Majd egyszer. Mikor?

De hogyha majd meghalok egyszer
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nekik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek!"

Mégis, nem lehetne egy kicsit kevesebb hajrával, de egy kicsit hamarébb? Például most és itt? Csillagok helyett a földön, és a halálon túl helyett az életünkben? Esetleg még ma, de legkésőbb holnap?

Nincsenek megjegyzések: