A zöld kórus felettem,
Szívére vont a rengeteg:
Az erdő gyermeke lettem.
Oly messze-messze innen
Falu és város és minden.
Csendes mély ereimben
Az erdő vére ver.
Ha táncol az édes harmaton
A rózsalábú reggel,
Galambbúgásra serkenek
A serkenő füvekkel.
Vén tölgyfa lombja ásít,
De meglegyint a másik,
S a harmatos, csilla pázsit
Táncolni, futni hív.
Fekszem hűvös, kakukkfüves,
Verbénás réti páston,
S szellők után, felhők után
A lelkemet elbocsájtom.
A lomb közt lassan átoson,
Felhő-barik közt futkosom,
Míg zizzen élő vánkosom,
S rám néz egy karcsú gyík.
Egy ember ballag az úton amott,
Hol a nyírfák törzse tarkáll.
Elnézem, én meg egy vén rigó,
S elhallgat fönn egy harkály.
Megy és dalol. Szavában
Egy idegen világ van!
Csak hallgatjuk mi hárman
És összenevetünk.
Mikor az erdőn fellobog
Az éjszaka tűzkoszorúja,
S édes szemét a harangvirág
Csendes álomra húnyja,
Az alvó mindenségben
Csak három szív van ébren:
A Miatyánk az égben,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése