Először nehéz a magány, mint egy ítélet. Vannak órák, mikor azt hiszed, nem is lehet elbírni. S talán jó lenne mégis megosztani valakivel, talán enyhébb lenne ez a mély büntetés, ha megosztanád, akárkivel... De elmúlik, mert a magány lassan átölel téged is, személy szerint, mint az élet titokzatos elemei, mint az idő, melyben mindez történik. Egyszerre megérted, hogy minden időrendben történt: először volt a kíváncsiság, aztán a vágyakozás, aztán a munka, s végül itt a magány. Már nem akarsz semmit, nem remélsz új nőt, aki megvigasztal, sem barátot, kinek bölcs beszéde megengeszteli lelkedet. Minden emberi beszéd hiú,
a legbölcsebb is. Minden emberi érzésben annyi az önzés, a tunya szándék, a finom zsarolás, a tehetetlen és reménytelen kötöttség! Mikor ezt tudod, mikor már igazán nem remélsz az emberektől semmit, mikor már nem akarsz egyebet az élettől, csak meghúzódni valahol egy vacokban, társ, segítség és kényelem nélkül, s hallgatni a csendet, mely lassan zúgni kezd a te lelkedben is,
mint az idő partjain.
a legbölcsebb is. Minden emberi érzésben annyi az önzés, a tunya szándék, a finom zsarolás, a tehetetlen és reménytelen kötöttség! Mikor ezt tudod, mikor már igazán nem remélsz az emberektől semmit, mikor már nem akarsz egyebet az élettől, csak meghúzódni valahol egy vacokban, társ, segítség és kényelem nélkül, s hallgatni a csendet, mely lassan zúgni kezd a te lelkedben is,
mint az idő partjain.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése