Ágoston Julián . Hallgatom a bennem-alvó kék- álmú végtelent

Elmerülök néha magamban és hallgatom a végtelent...

Milyen jó is a végtelen szavára figyelni, ahogy éjtszakánként fölüti fejét
            szívemben és csudalátásokkal szivárványozza meg szemem;
milyen jó is néha hallgatni mámoros füllel ezt a csudás égi szót,
milyen szent néha magamba inni ezt a mesés szép világot szomjas ajkkal,
milyen jó elmerülni benne: önmagamban, és hallgatni a bennem-alvó végtelent...

Kinn tulipánok pattannak sorba: nyílnak, elhervadnak,
kósza tavaszi szelek boronálnak végig a vetések tarkabóbitás fején,
újrás kacagással rohan a kikelet a zöldbeborult réteken,
s dús tarsolyából virágszirmokat hullat a kopasz földre...
Tavaszi szél kap a felhők fodrába nagymohón,
s végigkergeti az égen az első ökörnyálakat: ezüst-álmait,
meglendíti a bokrok karjait, s a fák
ájultan fekszenek a szélre, széles mosolygással új életre várva,
– s megtermékenyülten zárják méhükbe ezer rügymagzatuk...

Kinn: élet, élet, élet!
Lenn a mélyben: bennem
olyan jó elmerülni és hallgatni a végtelent,
ilyenkor: tavasszal belefúrni fejem a benti kékségekbe,
hol álmok duzzasztják szívem falát, tavaszi álmok, bomló életcsírák.
Olyan jó lenn a mélyben: – bennem
harmattól reszkető virágfejekkel vérigvesszőzni lomha kedvem: hajrá!
tavasz van, kívül élet integet,
szídd magadba a napsugarat, szippantsd magadba a meleget,
élj, tavasz van, élj, és téli éltedet
temesd a frissvirágú sírba! Temesd el a telet!

Temetek...

Fülemben tiszta ritmussal kongat a tavasz,
cirkumdedéruntja a virágsusogás,
rékvieme a lombok zizzenése,
s göröngyök helyett tavaszi sziromzápor
koppan testemen...

Olyan jó így temetni: – bennem
tavasz ölelkezik a végtelennel,
s én gyerekörömmel merülök el magamban,
hogy megöleljem magamban ezt a csupa-élet,
ezt a csupa-vágy, csupa-kedv tavaszi végtelent...

Tavasz van: s én magambamerülten
hallgatom a bennem-alvó kék-álmú végtelent…

Nincsenek megjegyzések: