Wass Albert: Februári álom

Kint tél van még; hideg, könyörtelen,
Az ablak alatt elsüvölt a szél.
Fedélcsatorna pléhe felzokog,
Ott fent a kémény jajgat és beszél.
A képzelet varázsa messze száll,
S mint őszi pára itt-ott fennakad;
Egy szürke dombon s néhány régi fán
Meg-megpihen s halkan tovább szalad…
Már lefolyt a bércek hó-palástja,
Sötét-lilára vált a vén havas;
Szalonka száll a csendes esti szélben,
S a napsugár már zöld rügyet fakaszt.
A kismadár is megcsendül az ágon,
Tavaszi vágyak vidám dallama;
Túl a ködbe burkolódzó fákon
Mintha bíbor-eső hullana.
Jön az alkony. Az áldott nap leszáll.
Vonulnak már a szürke vadludak;
A légben kezdődik a szúnyog-bál,
S a völgyben tompán harsog a patak.
Azúr-egen a csillagok kigyúlnak:
Arany szegek a tündér kárpiton.
A földre sápadt csillagocskák hullnak:
Pásztor-tüzek, a vén hegyormokon.
Kint még zokog a vén fedélcsatorna,
Ablakom a szürkületbe tárom.
Hideg havát a szél szemembe hordja:
Elsuhant már a februári álom