A nyár a földön járt aranycipőben,
aranycipőben, szárnyakon vivőben,
aranycipőben, virágos ruhában,
melyet suhogva lengetett a szél;
s ha könnyű lábain előrelépett,
napfény fürdetett mindig egy vidéket,
ha szép szoknyája egyszer körbefordult,
odébb kotródott egy tájjal a tél.
Ha szőke haja sugarasat lebbent,
virág nyílott, fészkén a fecske rebbent,
ha tükörtiszta szeme fénye villant,
csobbant a forrás, csendült a folyó.
Ha karcsú keze a magasba lendült,
az erdő sok szakállas fája zendült,
mint búgó kürtök, s messze lenn pipálva
magas füstfelleget fújt a hajó.
Ó, szőke lány – sóhajtottak a rétek –,
fordítsd selymes füvünkre égi képed,
fordítsd szemed, fényes, szépszirmú arcod,
ó, hogy zizegjen friss, zöld fű-hajunk,
borzolgasd, fésülgesd kis, könnyű széllel,
lásd, sok csírázó magvunk hogy vetél el
meleg fényed nélkül, tekints reánk hát;
segíts meg, hogy ne bántson a bajunk!
Nézz le reánk – zúgták a búzatáblák –
szemeddel, mely sűrű felhőkön átlát,
nézz ránk lángoló, sugárzó szemeddel,
hogy szökkenjünk magasba hirtelen,
hogy nőjön egyenes-magasra hátunk
végig a földön, amerre csak látunk,
hogy súlyos kalászunk szála lobogjon
s tömődjön teste, mely magot terem!
Nézz le reánk – pilledtek lenn a kertek –,
bennünket esők, jégzáporok vertek,
virágunk letörték, földünk tiporták;
nézz le reánk, hogy süssön ránk a fény,
hogy ágainkon virágokat költsünk,
hogy éretten duzzadjon gyümölcsünk,
égő-tüzesen, mint kövér rubintok,
s legyen húsuk ízes, mint a remény!
Fázunk – zúgolódtak messze az erdők –,
alig takarnak be a ritka felhők,
a fű hideg, a szürke szikla nedves,
elgyengülünk, alig bírjuk magunk,
csupaszon kóvályog fosztott, tar águnk,
vacogva nyit kelyhet kevés virágunk;
lehelj reánk, hogy végre melegedjünk,
hogy friss legyen sok megfáradt tagunk!
Kék hullámok locsogtak a folyóban:
kavarj szelet, hogy szálljunk futva jobban,
hosszan bomlott, sustorgó víztarajjal,
mely mint a nagyapák haja, fehér;
és ahol nőnek a széles földhátak,
harsogva ostromoljuk meg a gátat,
s vigyünk sebesen álmos gőzhajókat,
míg súlyos testük biztos partot ér!
S a folyó és a földek szűk határán
állott egy sombokor magába, árván,
kis ágain nem hozott még virágot,
csak állt, csak állt, és csendben suttogott:
simítsd fagyott ágaimat kezeddel,
takarj be gyógyítóan melegeddel,
hogy engedjen fel holtra dermedt testem,
mert rügyem dermedt, vérem megfagyott!
S a szőke nyár jött, lehajolva hozzá
végigsimított minden ága hosszán
lágy mosollyal, mint anya: óvatosan;
s ahogy vonta simítva ujjain,
a sok kis ág elernyedve aláhullt,
a kis bokor gyönyörködve elájult,
álmában meghozta minden virágát:
lángolt, vibrált testén ezernyi szín.
Suhant a nyár könnyeden és kacagva
tovább a földekre és az utakra;
zendült az ég, lassan úszott a dörgés,
aranycseppekben hullt meleg eső
langyos vizében fürdetni a tájat,
melyet elbágyasztott a hő csodálat;
s a föld nyögött, a port lemosta róla
a langy zápor, a testét verdeső.
Futott a szél a búzaföld sörényén,
méhek szálltak kalászok sárga fényén,
mint aranypáncélos lovagkirályok:
a mező folyt alattuk, mint a méz;
s a bogárkák, míg terhüket behordták,
alant mélán barangoltak a csordák;
s a vén harang panaszolta, ha kondult,
hogy hosszú nyelve kilóg, oly nehéz.
Az utak lustán nyújtóztak a porban,
jegenyék álltak hosszú-hosszú sorban,
s fejüket ingatták, mint holmi bölcsek;
néha madár moccant a bokrokon,
s csipogással telt meg a puha fészek,
s úgy imbolygott az ágon, mint a részeg
a szikkadt fű felett, melyet az álmos
fényű délután csókolt homlokon.
Istállóban a tarka borjú bőgött,
a kötél a lábára tekerődött;
a disznó hentergett a pocsolyában
s röfögött: – Ó, én milyen szép vagyok!
A gazdasszony kését fente előre,
az udvaron kakas futott előle,
s vitéz nyakát utolszor felemelve
– kukurikuuú! – sikoltott egy nagyot.
Zúgott az erdő sok zöldfényű lombja,
ritkán, foszlottan lógott, mint a rongy, a
melegtől bágyadt, apró bokor ága,
a folyóban habosra forrt a víz,
magasra nőtt a búzaszál, a kertben
gyümölcsök értek himbálódzva, telten;
míg sértett héjukon levük kicsordult,
cukorrá száradt húsukban az íz.
A vidékre ha ráborult az este
ködfátyolos, szerelmes, könnyű teste,
s csókjával csillagot hintett az égre,
a csendes homályban ott járt a nyár:
álmot lehelt a zsivajgó falukra,
sötét kendőt terített le az útra,
hogy kocsizörgés, dobogás ne halljon,
hogy aludjon békében a határ.
Csillagfény vibrált ezüstös hajában,
ha néma földeken ment, ment magában;
s a késői utas riadva látott
ködruhás, lángszemű kísértetet,
pedig csak ő járt ott vigyázva álmát
fának, fűnek; mint édes húsú almát
fogta kezébe szelíden a holdat:
élő, alvó nyugton pihenhetett.
Mint ezüstlándzsák meredtek a nyárfák,
erdők zúgtak, mint acélhúrú hárfák,
aztán elült a szél is lenn a tájon,
nem is sóhajtott, úgy aludt a rét,
árnyék ölelgette a falu tornyát,
szálltak az égen görbe, nagy cikornyák;
egy hang se szólt, a nyár suhant az éjben,
suhant kezéből csendet hintve szét.
Hajnalra virradva csendült az ének,
emberek indultak az út ködének;
a búza sírt, roggyant a kasza élén,
és dőlt mint ágyába hullik a lány;
a búza dőlt s fordult, dagadt a kéve,
oldalra fordult a tarlóra téve,
s hallgatta: messziről mit énekelnek;
aztán csend lett, és zenélt a magány.
Sebét kitárva jajgatott a szántás,
kit, bármi fájt neki, sohase szánt más,
csak a fekete gyászruhájú varjak,
kik rajta jártak meghajtva fejük,
s míg a föld bánatát szívükre vették,
hullott magokkal maguk teleették,
s mintha ülnének halottas kocsikra:
a barna fákon keresték helyük.
A nyár dalolt pezsdülő örömében,
táncra kelt a szikrázó fényű égen,
látta: szekérsor indul a malomba,
az országúton lassú ló üget;
s táncolt, táncolt, szoknyája fuvalmától
távol felhők nőttek, futott a zápor,
az ég alján villám-kígyók sziszegtek,
s kiöltötték mérföldes nyelvüket.
Fénybe-foszló, szőke haja lobogva,
mint viharban szertehullva a boglya,
villant, hullott az égen, hol a felhők
úgy repültek, mint szürke mókusok;
haja villant, könnyen szállott a lába –
s akkor leroskadt némán önmagába,
leroskadt a földre, hol betakarta
a zöld pázsit, mely meséket susog.
Hervadt a fű, hervadtak a virágok,
hervadtak a zöldellő, lombos ágak,
a fáknak torzonborz lett a szakálla,
mint elszáradt virág, lehullt a Nap;
megjött az ősz, és reszkető kezekkel
beszórt mindent száraz falevelekkel;
s aludt a nyár némán, csendben, halottan,
aludt mélyen a hullott lomb alatt.
És sírt a köd, súlyos könnye belepte
az utat, a földet, úgy szállt felette
a szürke füst is, mint szomorú sóhaj;
lassan libbent-lebbent az úton át;
a házak bámultak a szürke csendbe
álmosan és keserűen merengve,
míg jött a szél, és a ködöt kavarta
szomorúan fütyörészve dalát.
Az ég könnyei hulltak a csalitra,
a hegy is sírt, könnyre fakadt a szikla,
és könnyük gyöngyszem-tóvá nőtt a völgyben,
tóvá, amely mint a csiszolt tükör
oly tiszta volt: zavartalan vizében
nagy árnyak úsztak, mint az ég ködében,
s úgy ragyogott, mintha az éjszakában
egy csillag fenn magába tündököl.
És jött a tél, kopott, fatalpú szánját
mogorva medvék vonták és cibálták,
fagyot leheltek bőgve és morogva;
siklott a szán nesztelen talpakon;
s amerre bődültek, amerre mentek,
hóval takarództak be mind a kertek,
a pocsolyák, a folyók mind befagytak,
és jégvirág nyílt ki az ablakon.
A tó is megfagyott, szegény, keményre,
mint vak koldus bámult a téli fénybe,
de gyerekek korcsolyáztak a tükrén,
amerre suhantak, nyögött a jég,
s nevettek mint a karácsonyfacsengők,
hogy belérezdültek az öreg erdők,
belé a fényes, meleg, messzi házak,
belé a felhőkbe bújt téli ég.
És jöttek kósza, lompos, szörnyű estek,
csattogó fogakkal prédára lestek;
aztán ez is elmúlt: az éj után a
hajnal kilőtte első fény-nyilát,
s a gyerekek kifutottak a rétre,
kásás hóban egymás nyomába lépve,
és szállt és szállt hangosan a kiáltás:
hahó! kinyílt az első hóvirág!
aranycipőben, szárnyakon vivőben,
aranycipőben, virágos ruhában,
melyet suhogva lengetett a szél;
s ha könnyű lábain előrelépett,
napfény fürdetett mindig egy vidéket,
ha szép szoknyája egyszer körbefordult,
odébb kotródott egy tájjal a tél.
Ha szőke haja sugarasat lebbent,
virág nyílott, fészkén a fecske rebbent,
ha tükörtiszta szeme fénye villant,
csobbant a forrás, csendült a folyó.
Ha karcsú keze a magasba lendült,
az erdő sok szakállas fája zendült,
mint búgó kürtök, s messze lenn pipálva
magas füstfelleget fújt a hajó.
Ó, szőke lány – sóhajtottak a rétek –,
fordítsd selymes füvünkre égi képed,
fordítsd szemed, fényes, szépszirmú arcod,
ó, hogy zizegjen friss, zöld fű-hajunk,
borzolgasd, fésülgesd kis, könnyű széllel,
lásd, sok csírázó magvunk hogy vetél el
meleg fényed nélkül, tekints reánk hát;
segíts meg, hogy ne bántson a bajunk!
Nézz le reánk – zúgták a búzatáblák –
szemeddel, mely sűrű felhőkön átlát,
nézz ránk lángoló, sugárzó szemeddel,
hogy szökkenjünk magasba hirtelen,
hogy nőjön egyenes-magasra hátunk
végig a földön, amerre csak látunk,
hogy súlyos kalászunk szála lobogjon
s tömődjön teste, mely magot terem!
Nézz le reánk – pilledtek lenn a kertek –,
bennünket esők, jégzáporok vertek,
virágunk letörték, földünk tiporták;
nézz le reánk, hogy süssön ránk a fény,
hogy ágainkon virágokat költsünk,
hogy éretten duzzadjon gyümölcsünk,
égő-tüzesen, mint kövér rubintok,
s legyen húsuk ízes, mint a remény!
Fázunk – zúgolódtak messze az erdők –,
alig takarnak be a ritka felhők,
a fű hideg, a szürke szikla nedves,
elgyengülünk, alig bírjuk magunk,
csupaszon kóvályog fosztott, tar águnk,
vacogva nyit kelyhet kevés virágunk;
lehelj reánk, hogy végre melegedjünk,
hogy friss legyen sok megfáradt tagunk!
Kék hullámok locsogtak a folyóban:
kavarj szelet, hogy szálljunk futva jobban,
hosszan bomlott, sustorgó víztarajjal,
mely mint a nagyapák haja, fehér;
és ahol nőnek a széles földhátak,
harsogva ostromoljuk meg a gátat,
s vigyünk sebesen álmos gőzhajókat,
míg súlyos testük biztos partot ér!
S a folyó és a földek szűk határán
állott egy sombokor magába, árván,
kis ágain nem hozott még virágot,
csak állt, csak állt, és csendben suttogott:
simítsd fagyott ágaimat kezeddel,
takarj be gyógyítóan melegeddel,
hogy engedjen fel holtra dermedt testem,
mert rügyem dermedt, vérem megfagyott!
S a szőke nyár jött, lehajolva hozzá
végigsimított minden ága hosszán
lágy mosollyal, mint anya: óvatosan;
s ahogy vonta simítva ujjain,
a sok kis ág elernyedve aláhullt,
a kis bokor gyönyörködve elájult,
álmában meghozta minden virágát:
lángolt, vibrált testén ezernyi szín.
Suhant a nyár könnyeden és kacagva
tovább a földekre és az utakra;
zendült az ég, lassan úszott a dörgés,
aranycseppekben hullt meleg eső
langyos vizében fürdetni a tájat,
melyet elbágyasztott a hő csodálat;
s a föld nyögött, a port lemosta róla
a langy zápor, a testét verdeső.
Futott a szél a búzaföld sörényén,
méhek szálltak kalászok sárga fényén,
mint aranypáncélos lovagkirályok:
a mező folyt alattuk, mint a méz;
s a bogárkák, míg terhüket behordták,
alant mélán barangoltak a csordák;
s a vén harang panaszolta, ha kondult,
hogy hosszú nyelve kilóg, oly nehéz.
Az utak lustán nyújtóztak a porban,
jegenyék álltak hosszú-hosszú sorban,
s fejüket ingatták, mint holmi bölcsek;
néha madár moccant a bokrokon,
s csipogással telt meg a puha fészek,
s úgy imbolygott az ágon, mint a részeg
a szikkadt fű felett, melyet az álmos
fényű délután csókolt homlokon.
Istállóban a tarka borjú bőgött,
a kötél a lábára tekerődött;
a disznó hentergett a pocsolyában
s röfögött: – Ó, én milyen szép vagyok!
A gazdasszony kését fente előre,
az udvaron kakas futott előle,
s vitéz nyakát utolszor felemelve
– kukurikuuú! – sikoltott egy nagyot.
Zúgott az erdő sok zöldfényű lombja,
ritkán, foszlottan lógott, mint a rongy, a
melegtől bágyadt, apró bokor ága,
a folyóban habosra forrt a víz,
magasra nőtt a búzaszál, a kertben
gyümölcsök értek himbálódzva, telten;
míg sértett héjukon levük kicsordult,
cukorrá száradt húsukban az íz.
A vidékre ha ráborult az este
ködfátyolos, szerelmes, könnyű teste,
s csókjával csillagot hintett az égre,
a csendes homályban ott járt a nyár:
álmot lehelt a zsivajgó falukra,
sötét kendőt terített le az útra,
hogy kocsizörgés, dobogás ne halljon,
hogy aludjon békében a határ.
Csillagfény vibrált ezüstös hajában,
ha néma földeken ment, ment magában;
s a késői utas riadva látott
ködruhás, lángszemű kísértetet,
pedig csak ő járt ott vigyázva álmát
fának, fűnek; mint édes húsú almát
fogta kezébe szelíden a holdat:
élő, alvó nyugton pihenhetett.
Mint ezüstlándzsák meredtek a nyárfák,
erdők zúgtak, mint acélhúrú hárfák,
aztán elült a szél is lenn a tájon,
nem is sóhajtott, úgy aludt a rét,
árnyék ölelgette a falu tornyát,
szálltak az égen görbe, nagy cikornyák;
egy hang se szólt, a nyár suhant az éjben,
suhant kezéből csendet hintve szét.
Hajnalra virradva csendült az ének,
emberek indultak az út ködének;
a búza sírt, roggyant a kasza élén,
és dőlt mint ágyába hullik a lány;
a búza dőlt s fordult, dagadt a kéve,
oldalra fordult a tarlóra téve,
s hallgatta: messziről mit énekelnek;
aztán csend lett, és zenélt a magány.
Sebét kitárva jajgatott a szántás,
kit, bármi fájt neki, sohase szánt más,
csak a fekete gyászruhájú varjak,
kik rajta jártak meghajtva fejük,
s míg a föld bánatát szívükre vették,
hullott magokkal maguk teleették,
s mintha ülnének halottas kocsikra:
a barna fákon keresték helyük.
A nyár dalolt pezsdülő örömében,
táncra kelt a szikrázó fényű égen,
látta: szekérsor indul a malomba,
az országúton lassú ló üget;
s táncolt, táncolt, szoknyája fuvalmától
távol felhők nőttek, futott a zápor,
az ég alján villám-kígyók sziszegtek,
s kiöltötték mérföldes nyelvüket.
Fénybe-foszló, szőke haja lobogva,
mint viharban szertehullva a boglya,
villant, hullott az égen, hol a felhők
úgy repültek, mint szürke mókusok;
haja villant, könnyen szállott a lába –
s akkor leroskadt némán önmagába,
leroskadt a földre, hol betakarta
a zöld pázsit, mely meséket susog.
Hervadt a fű, hervadtak a virágok,
hervadtak a zöldellő, lombos ágak,
a fáknak torzonborz lett a szakálla,
mint elszáradt virág, lehullt a Nap;
megjött az ősz, és reszkető kezekkel
beszórt mindent száraz falevelekkel;
s aludt a nyár némán, csendben, halottan,
aludt mélyen a hullott lomb alatt.
És sírt a köd, súlyos könnye belepte
az utat, a földet, úgy szállt felette
a szürke füst is, mint szomorú sóhaj;
lassan libbent-lebbent az úton át;
a házak bámultak a szürke csendbe
álmosan és keserűen merengve,
míg jött a szél, és a ködöt kavarta
szomorúan fütyörészve dalát.
Az ég könnyei hulltak a csalitra,
a hegy is sírt, könnyre fakadt a szikla,
és könnyük gyöngyszem-tóvá nőtt a völgyben,
tóvá, amely mint a csiszolt tükör
oly tiszta volt: zavartalan vizében
nagy árnyak úsztak, mint az ég ködében,
s úgy ragyogott, mintha az éjszakában
egy csillag fenn magába tündököl.
És jött a tél, kopott, fatalpú szánját
mogorva medvék vonták és cibálták,
fagyot leheltek bőgve és morogva;
siklott a szán nesztelen talpakon;
s amerre bődültek, amerre mentek,
hóval takarództak be mind a kertek,
a pocsolyák, a folyók mind befagytak,
és jégvirág nyílt ki az ablakon.
A tó is megfagyott, szegény, keményre,
mint vak koldus bámult a téli fénybe,
de gyerekek korcsolyáztak a tükrén,
amerre suhantak, nyögött a jég,
s nevettek mint a karácsonyfacsengők,
hogy belérezdültek az öreg erdők,
belé a fényes, meleg, messzi házak,
belé a felhőkbe bújt téli ég.
És jöttek kósza, lompos, szörnyű estek,
csattogó fogakkal prédára lestek;
aztán ez is elmúlt: az éj után a
hajnal kilőtte első fény-nyilát,
s a gyerekek kifutottak a rétre,
kásás hóban egymás nyomába lépve,
és szállt és szállt hangosan a kiáltás:
hahó! kinyílt az első hóvirág!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése