Moha

...az én hitem nem imádja a szenteket, vagy templomok oltárát, az én hitem mást ad, feloldoz és örök reménnyel irányt mutat, ha botladozom nappali éjben, mikor a fény utat mutatni képtelen, vagy mikor jó és rossz lényem egymást üldözve megbújnak énbennem; az én hitemnek akkor van ereje, ha saját imáját zengi s zsoltárok mormolása becéző szavak képében benned megelevenedik, az én hitemnek nincs kezdete vagy vége, s nincs földi helytartó képébe rejtett követe, csak őszinte és gyarló elevensége, lüktetése, miként lázas beteg vérkeringése táncol magaslatok fokán, majd zuhan a mélységbe; az én hitem egy ág belőlem, elvetett magod szárba szökkenése, színpompák váltakozása fekete-fehérségben, állandó megújulás örökzöldek sűrűjében, miként érted nyúló kezem a mindenség határát érintik, ahogy bársonyosságod tenyeremben nyugszik; az én hitem ringató bölcsője vágyam koraszülött gyermekének, miként kiszolgáltatott az apróság életszerű mindennapok tükrében, és óvni jobban kell, mint érzést vigyáztak valaha, hisz törékeny, mint jégfehér porcelánbaba, de bölcsőm korlátja simára dolgozott, mint a nemes acél, nem sért és nem felel semmiféle hegért, s ha gyarló módon kósza szálkám lágy érzésből vércseppet hasítana ki, örök ezermesterséggel csiszolom magam tovább, teszem fáradhatatlanul, ameddig elfogy belőlem fájdalmas sok hibám...