Kelemen Zoltán :Lepattogó zománc

Fény után könyörög hideg reggelem.
Vérbefagyott álmok tűnnek rendben el.
Hogy merre mennek? Hiába kérdezem .
Néma csend a válasz. Senki nem felel.

Már csak az utam keresem kitartón.
Mint kő gördülök le fagyos dombokon.
Sziklákkal ütközöm, akár egy vak gnóm,
kit most engedtek rabságból szabadon.

Lelkemről lepattogó fehér zománc
peng ridegen a jéggé vált könnyeken.
Miközben mélyebbé válik minden ránc
s vér már alig folyik át az ereken,

zúzmarássá válik a csillagos ég.
Lejár az idő, mely oly sok volt nem is rég.



Nincsenek megjegyzések: