Márai Sándor :Emlék (II.)


Egy másik napon észrevettem, hogy már nem szeretem. Miért?
A kérdés érdekelt, s szerettem volna őszintén felelni. Így feleltem:
nem szeretem ezt a nőt, mert nem szól lényéből többé az a titokzatos hang,
mely egy időben hívott hozzá, olyan zengéssel, hívással és zúgással, hogy
tengereken is átkeltem volna, csakhogy láthassam, karjaimba zárhassam,
megmenthessem a világtól. Már nem akarom megmenteni a világtól.
Természetesen nagyon sajnálnám, ha beteg lenne, vagy anyagi gondok
kínoznák; küldenék orvost neki, sőt pénzt is, postautalványon . Nem sokat.
Anyagi lehetőségeimhez mérten. Nem olyanok az idők.
Mindez kissé meglep, mert tegnap vagy tegnapelőtt még jelentékenyebb
ajándékot óhajtottam átnyújtani neki, így például mindent, amivel e földön
rendelkezem, s a tetejébe a világmindenség összes elérhető kincseit, sőt
a holdat és a csillagokat is. Mindez természetesen komolytalan volt,
valószínűtlen. Önkívületben éreztem iránta, lázas voltam, ha kiejtették nevét.
Ma nem vagyok már lázas. Úgy látom, mint egy nőt a milliárd nő között,
nem jobb, nem is rosszabb, csak valamivel - egy árnyalattal - szürkébb és
érdektelenebb. Fogai kissé ápolatlanok. Érdekes, ezt nem észleltem azelőtt.
Aztán könnyelmű is, mint mindenki, aki elmondja titkát.
Most már tudom titkát. Hümmögök. Lassan járok az alkonyodó fák alatt,
sétabotomra támaszkodva, s elmélkedem. Tagadhatatlan, gondolom, hogy
kedves és rokonszenves nő volt. Apró hibákkal. Istenem, mind tele vagyunk
hibákkal! Barátsággal gondolok reá, csak éppen a közeljövőben, úgy
a következő két-három millió évben nem szeretném látni.
Neve eszembe jut majd halálos ágyamon, s akkor röviden felnyögök, mint akit
kellemetlen emlék kínoz. Mikor okosodom már meg?
Micsoda erők játszanak velünk?
Nem értem.


Nincsenek megjegyzések: