Mit adhat a viszontlátás ma nékem,
mit rejt e nap még bimbózó csodája?
Nyitva előtted a pokol, az éden;
a szellemet mily kétkedés dobálja! -
Nem, már nem! Tárul a menny kapuja,
s egy lány emel égi karjaiba.
Úgy fogadott az éden, íme, mintha
az örök üdvösséget érdemelnéd;
betelt szíved reménye, vágya, titka,
célod lelkében, ott voltál te vendég,
s míg szemeid a Szépségre tapadtak,
sóvár könnyeid rögtön elapadtak.
Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,
maga előtt hajtva a percek árját!
Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,
hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!
A vándor órák testvérnépe halkan
jött s tűnt: egy öröm sok-sok változatban.
A csók, a végső, a borzalmas-édes,
örömök mily szövetét vágta ketté -
A láb siet, s vár; a küszöbre? Vége!
Kardját ott mintha tűzangyal emelné!
A szem borúsan néz a komor útra;
és visszanéz: a kapu már becsukva.
S ezzel bezárult ez a szív magába,
mintha nem nyílt volna meg soha, és nem
gyúlt volna a csillagok ragyogása
versenyre benne kedvese körében;
s megbánás, rossz kedv, önvád s gond szakad rá,
füledtté téve légkörét s nyomottá.
De hát vége a világnak? A bércek -
szent árny fejüket már nem koszorúzza?
Folyóparton zöld tájak nem kísérnek
erdőn-mezőn át? Nem érik a búza?
S roppant Ég nem ível odafent, Ő,
a Formateremtő és Formadöntő?
Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan
leng most elő, komoly felhők alatt,
a lányt idézve, éteri varázsban,
egy páraszőtte szeráfi alak:
Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett,
Ő, a legszebbek között is a legszebb.
De futó percig szabad csak csodálnod
ködképét, mely a valóság helyett van!
Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,
ott jár-kel ő sok változó alakban,
s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz,
ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.
Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl
ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva,
s a végső csók után jött, hogy bolondul
a legvégsőt is ajkamra szorítsa:
tisztán él minden mozdulata-képe,
lángrajzként a hű szívbe beleégve.
A szívbe, mely, mint bástyafal, szilárdan
őrzi magát és őt, egymásba zárva,
érte örül, hogy itt van e világban,
és csak általa eszmél már magára,
szabadság neki ez a drága börtön,
s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.
Ha a szerelem képessége, vágya
aludt, s a viszontszerelem igénye,
egyszerre derűs tervek ifjúsága
támadt fel, döntés és gyors tett reménye!
Ha frissült már szellem a szerelemben,
én frissültem, és a legédesebben;
és ezt Ő tette! - Micsoda nyomasztó
ború gyötört, testi-lelki nehézség,
körül rémképek, minden oly riasztó,
az üres szívben fuldokolt a kétség:
s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:
s kilép Ő maga és hozza a napfényt.
Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,
mint az ész - mondja az Írás - s ez annak
testvére, annak a nyugodt örömnek,
mit csak a kedves jelenléte adhat:
a szív pihen, s a legnagyobb tudásban
részesül, a teljes odaadásban.
Tiszta keblünkből vágy tör fölfelé, hogy
egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek
hódoljunk, önként és hálásan, és ott
fejtsük titkát az örök Névtelennek:
e vágy: a jóság! - Ily magasba szállok,
ily mámor övez, ha előtte állok.
Szeme előtt, mint nap ha tűzne rája,
lehelletétől, mint tavaszi szélben,
megolvad, bármily jégbörtön a vára,
az önzés a dermedt-mély lelki télben;
öncél, önérdek nem áll meg előtte:
tovariasztja őket már a jötte.
Minthogyha ezt mondaná: - "Életünknek
minden órája gyönyörű ajándék,
már alig látjuk a tegnap letűntet,
ami holnap lesz, tilalmas talány még!
S noha ígért olykor az este rosszat,
örömöm is láthatta a bukó nap.
Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman
a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!
Használd javadra, bizakodva, bátran,
munkádban éppúgy, mint a szerelemben!
Légy mindig egész, s légy gyermek szívedben,
így minden leszel, leszel győzhetetlen!"
Könnyű teneked, gondoltam, egy isten
a perc kegyét társul rendelte melléd,
s míg veled van, magában látja minden
egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;
nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak -
Égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!
Már messze vagyok! Mit kíván e kétes
pillanat tőlem? Nem tudnék felelni.
Némi jót is fűz még ugyan a széphez;
de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.
Féktelen vágy űz, sóvár, örök ínség -
Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.
Zuhogj hát, könny, ömölj, föltarthatatlan -
De soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!
Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban,
élet és halál csatázik a szívben.
Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt;
de a lélekben erő, akarat nincs;
nem érti: Őnélküle hogyan éljen?
Az Ő képét ismétli, százszor, újra.
Marad a kép, majd szétszakad a szélben,
elmosva most, most sugarasra gyúlva.
Bármily kis vígasszal is hogy igézne
e vad zajlás tűnése, érkezése?
Hagyjátok el most, drága utitársak,
magány vár itt, moh, szirt, lápos vidék!
Ti menjetek! A Föld útjai várnak!
Oly gazdag a világ, s oly nagy az Ég!
Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve,
az élet titkát dadogva, betűzve.
Én, istenek áldott kedvence nemrég,
elvesztettem a Mindent s magamat;
adtak, próbául, Pandora-szelencét,
mely sok jót és még több vészt tartogat;
az üdvösséges ajkakhoz emeltek,
s most elszakítanak - és tönkretesznek.
Szabó Lőrinc fordítása
mit rejt e nap még bimbózó csodája?
Nyitva előtted a pokol, az éden;
a szellemet mily kétkedés dobálja! -
Nem, már nem! Tárul a menny kapuja,
s egy lány emel égi karjaiba.
Úgy fogadott az éden, íme, mintha
az örök üdvösséget érdemelnéd;
betelt szíved reménye, vágya, titka,
célod lelkében, ott voltál te vendég,
s míg szemeid a Szépségre tapadtak,
sóvár könnyeid rögtön elapadtak.
Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,
maga előtt hajtva a percek árját!
Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,
hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!
A vándor órák testvérnépe halkan
jött s tűnt: egy öröm sok-sok változatban.
A csók, a végső, a borzalmas-édes,
örömök mily szövetét vágta ketté -
A láb siet, s vár; a küszöbre? Vége!
Kardját ott mintha tűzangyal emelné!
A szem borúsan néz a komor útra;
és visszanéz: a kapu már becsukva.
S ezzel bezárult ez a szív magába,
mintha nem nyílt volna meg soha, és nem
gyúlt volna a csillagok ragyogása
versenyre benne kedvese körében;
s megbánás, rossz kedv, önvád s gond szakad rá,
füledtté téve légkörét s nyomottá.
De hát vége a világnak? A bércek -
szent árny fejüket már nem koszorúzza?
Folyóparton zöld tájak nem kísérnek
erdőn-mezőn át? Nem érik a búza?
S roppant Ég nem ível odafent, Ő,
a Formateremtő és Formadöntő?
Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan
leng most elő, komoly felhők alatt,
a lányt idézve, éteri varázsban,
egy páraszőtte szeráfi alak:
Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett,
Ő, a legszebbek között is a legszebb.
De futó percig szabad csak csodálnod
ködképét, mely a valóság helyett van!
Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,
ott jár-kel ő sok változó alakban,
s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz,
ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.
Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl
ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva,
s a végső csók után jött, hogy bolondul
a legvégsőt is ajkamra szorítsa:
tisztán él minden mozdulata-képe,
lángrajzként a hű szívbe beleégve.
A szívbe, mely, mint bástyafal, szilárdan
őrzi magát és őt, egymásba zárva,
érte örül, hogy itt van e világban,
és csak általa eszmél már magára,
szabadság neki ez a drága börtön,
s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.
Ha a szerelem képessége, vágya
aludt, s a viszontszerelem igénye,
egyszerre derűs tervek ifjúsága
támadt fel, döntés és gyors tett reménye!
Ha frissült már szellem a szerelemben,
én frissültem, és a legédesebben;
és ezt Ő tette! - Micsoda nyomasztó
ború gyötört, testi-lelki nehézség,
körül rémképek, minden oly riasztó,
az üres szívben fuldokolt a kétség:
s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:
s kilép Ő maga és hozza a napfényt.
Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,
mint az ész - mondja az Írás - s ez annak
testvére, annak a nyugodt örömnek,
mit csak a kedves jelenléte adhat:
a szív pihen, s a legnagyobb tudásban
részesül, a teljes odaadásban.
Tiszta keblünkből vágy tör fölfelé, hogy
egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek
hódoljunk, önként és hálásan, és ott
fejtsük titkát az örök Névtelennek:
e vágy: a jóság! - Ily magasba szállok,
ily mámor övez, ha előtte állok.
Szeme előtt, mint nap ha tűzne rája,
lehelletétől, mint tavaszi szélben,
megolvad, bármily jégbörtön a vára,
az önzés a dermedt-mély lelki télben;
öncél, önérdek nem áll meg előtte:
tovariasztja őket már a jötte.
Minthogyha ezt mondaná: - "Életünknek
minden órája gyönyörű ajándék,
már alig látjuk a tegnap letűntet,
ami holnap lesz, tilalmas talány még!
S noha ígért olykor az este rosszat,
örömöm is láthatta a bukó nap.
Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman
a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!
Használd javadra, bizakodva, bátran,
munkádban éppúgy, mint a szerelemben!
Légy mindig egész, s légy gyermek szívedben,
így minden leszel, leszel győzhetetlen!"
Könnyű teneked, gondoltam, egy isten
a perc kegyét társul rendelte melléd,
s míg veled van, magában látja minden
egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;
nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak -
Égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!
Már messze vagyok! Mit kíván e kétes
pillanat tőlem? Nem tudnék felelni.
Némi jót is fűz még ugyan a széphez;
de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.
Féktelen vágy űz, sóvár, örök ínség -
Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.
Zuhogj hát, könny, ömölj, föltarthatatlan -
De soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!
Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban,
élet és halál csatázik a szívben.
Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt;
de a lélekben erő, akarat nincs;
nem érti: Őnélküle hogyan éljen?
Az Ő képét ismétli, százszor, újra.
Marad a kép, majd szétszakad a szélben,
elmosva most, most sugarasra gyúlva.
Bármily kis vígasszal is hogy igézne
e vad zajlás tűnése, érkezése?
Hagyjátok el most, drága utitársak,
magány vár itt, moh, szirt, lápos vidék!
Ti menjetek! A Föld útjai várnak!
Oly gazdag a világ, s oly nagy az Ég!
Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve,
az élet titkát dadogva, betűzve.
Én, istenek áldott kedvence nemrég,
elvesztettem a Mindent s magamat;
adtak, próbául, Pandora-szelencét,
mely sok jót és még több vészt tartogat;
az üdvösséges ajkakhoz emeltek,
s most elszakítanak - és tönkretesznek.
Szabó Lőrinc fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése