Nicholas Evans: A suttogó (részlet)

Valahányszor Zarándok közeledni kezdett, Tom továbblépett, elrejtve előle a titkot, és tovább fokozta az állat kíváncsiságát. Tom persze mindig megállt, és a köztük lévő távolság minden alkalommal csökkent egy hajszálnyit. Kétszer körbejárták a karámot, aztán a férfi visszatért középre. Már csak néhány tucat lépés választotta őket el egymástól. Tom ekkor úgy fordult, hogy az oldala legyen Zarándok felé. Továbbra is a kötélen matatott, s bár egyszer felnézett és Grace-re mosolygott, egyetlen egyszer sem pillantott a ló felé. Zarándok fújtatott, hol az egyik, hol a másik oldalra nézett, aztán tett két-három újabb lépést a férfi felé. Grace látta rajta, hogy azt várja, Tom ismét ellép majd, de nem így történt. A változás meglepte Zarándokot, megállt, és ismét körülnézett, nincs-e ott valaki, - akár Grace is - , aki segíthetne megértenie, mi történik. Nem talált választ, így még közelebb lépett. Aztán még közelebb, közben fújtatott és az orrát nyújtogatta, hátha sikerül kiszimatolnia, miféle veszélyt rejteget a férfi, mi lehet a kezében, és azt mérlegelte, megéri-e a kockázat, hogy kielégítse immár mindennél erősebb kíváncsiságát.
Végül már olyan közel volt, hogy bajuszszálai szinte már hozzáértek Tom kalapjának karimájához, és a férfinak éreznie kellett szuszogását a nyakán.
Tom ekkor ismét odébb lépett, és bár mozdulata nem volt fenyegető, Zarándok mégis akkorát ugrott, mint egy megriasztott macska, majd felnyihogott. De nem hátrált el. Amikor pedig észrevette, hogy Tom immár szembenéz vele, egészen megnyugodott. Most már látta a kötelet. Tom két kézzel nyújtotta felé, hogy jól megnézhesse magának. Grace azonban tudta, hogy nem elég megnéznie, meg is kell szagolnia.
Most először nézett Tom a lóra, és mondott is valamit, de Grace túl messze volt tőlük ahhoz, hogy hallja. Beharapta az ajkát, feszülten figyelt és miden idegszálával azt kívánta, lépjen még előbbre a ló. Menj, nem fog bántani, menj! Bíztatásnak azonban éppen elég volt az állat saját kíváncsisága. Zarándok eleinte habozva, majd lépésről lépésre növekvő magabiztossággal Tomhoz lépett, és az orrát a kötélhez dugta. Miután végzett a kötéllel, Tom kezét kezdte szaglászni, a férfi pedig csak állt és hagyta.
Grace úgy érezte, hogy abban a pillanatban, azzal az első, reszketeg érintéssel ló és ember között egyszerre helyrebillen valami. Nem tudta volna megmagyarázni még önmagának sem. Egyszerűen csak tudta, hogy valamiféle pecsét került mindarra, ami az előző napokban történt. Kibékült az anyjával, lovagolt, magabiztosságot érzett a táncmulatságon – Grace még eddig mégsem merte elhinni, mintha attól félt volna, hogy mindezt, bárki, bármikor elveheti tőle. Zarándoknak ebben az első bizonytalan, de mégis bizalmat jelző lépésben azonban annyi remény volt, a gyógyulás oly erős ígérete, hogy a lányban valami átrendeződött, megnyílt és most már tudta, hogy mindezek a dolgok végérvényesek.
Tom ekkor a ló nyilvánvaló beleegyezésével lassan Zarándok nyakához emelte a kezét. A ló megremegett, és egy pillanatra mintha megdermedt volna. A reakciót azonban csupán óvatosság sugallta, s amikor megérezte testén a férfi kezét, és rájött, hogy az nem okoz fájdalmat, elengedte magát és hagyta, hogy Tom megsimogassa.
Sokáig tartott. A férfi lassan egyre feljebb vitte kezét, míg az egész nyakát végig nem simogatta, és Zarándok hagyta. Azt is hagyta, hogy Tom a másik oldalon megismételje a simogatást és még a sörényét is megérintse, mely annyira piszkos és csapzott volt, hogy összetapadt szálai tüskeként meredeztek a férfi ujjai között. Aztán Tom szép óvatosan és sietség nélkül felcsúsztatta fejére a kötőféket, Zarándok pedig nem ellenkezett.