Talán elmondhatom már.
Írás közben különös dolog történt velem.
„Isten bohócai”.
Először nem ez volt a könyvemnek a címe. Hanem az, hogy a „Bohócok bibliája”.
A szabadságról, a függetlenségről, az önfeledtségről, a repülésről, az angyalok öröméről szólt volna.
Abban a műfajban, ahogy eddigi műveimet is írtam: egy tanító, beszélgető könyvet terveztem a lélek szabadságáról, amikor túl van már mindenen, jón és rosszon is, amikor elszabadult a karma kerekéről, s végre gondtalanul, éntelenül és egyedül repül, repül, ahová csak akar – vissza a földre, vagy akár fel az égre, az Istenhez.
Tervem az volt, hogy a 0 (vagy 22-es?) tarot-kártya gyönyörű szimbólumáról, a Bolondról írok majd.
Ez ugyanis az én kártyám.
Ez vagyok én.
Bolond. Bohóc. Játékos, éretlen kamasz – néha egy életen túl lévő, gyermeteg bölcs. Akinek minden – az egész élet – csak játék.
Ez az én lapom, és fura módon egy másik tarot-kártya is, az 5-ös, a Főpap.
Vagyis a komoly, tekintélyszerető, a méltóságára sokat adó pap vagy tanítómester.
Ez a két archetípus él bennem, néha külön, néha karöltve, egymást kölcsönösen lenézve, egyetértve vagy egymást szidva és ráncigálva. A Főpap és a Bohóc. Ha asztrológiával foglalkozol, és egy pillantást vetsz a horoszkópomra, látod, hogy a Napom a Nyilas „főpapi” jelében áll, ráadásul magasan delel, az égbolt közepén – a felkelő jelem pedig a dilis, bolondos, farsangi világban, a Vízöntőben áll.
Templom és bolondünnep.
Áhítat és bohóctréfa.
Tragédia és komédia.
Nagy ellentmondás ez, mert néha a Bolond elkezd papolni bennem, vadul, részegen és gátlástalanul, játszik, kacag és mókázik – néha pedig a Pap az Istenhez szálló áhítatos és patetikus imája közben fölkapja a reverendáját, és sutba dobva minden méltóságát és tekintélyét, elkezd önfeledten táncolni.
Gyakran sajnos szentmise legszentebb pillanataiban is.
Ha misebort iszom, az nem egy-két korty, nem is három, hanem minimum egy liter, és innen kezdve már nemcsak prédikálok, hanem leszaladok a szószékről, táncra kérem az első hívemet – öreg, fiatal, mindegy –, és körbetáncolom vele az oltárt, az egész templomot.
Sőt, kitáncolok vele a templomtérre, ahol persze zene szól.
Utána, ha kijózanodok, elszégyellem magam.
Lelkifurdalásom van.
Ezt nem kellett volna.
Oda a tekintélyem.
A méltóságom.
Írás közben különös dolog történt velem.
„Isten bohócai”.
Először nem ez volt a könyvemnek a címe. Hanem az, hogy a „Bohócok bibliája”.
A szabadságról, a függetlenségről, az önfeledtségről, a repülésről, az angyalok öröméről szólt volna.
Abban a műfajban, ahogy eddigi műveimet is írtam: egy tanító, beszélgető könyvet terveztem a lélek szabadságáról, amikor túl van már mindenen, jón és rosszon is, amikor elszabadult a karma kerekéről, s végre gondtalanul, éntelenül és egyedül repül, repül, ahová csak akar – vissza a földre, vagy akár fel az égre, az Istenhez.
Tervem az volt, hogy a 0 (vagy 22-es?) tarot-kártya gyönyörű szimbólumáról, a Bolondról írok majd.
Ez ugyanis az én kártyám.
Ez vagyok én.
Bolond. Bohóc. Játékos, éretlen kamasz – néha egy életen túl lévő, gyermeteg bölcs. Akinek minden – az egész élet – csak játék.
Ez az én lapom, és fura módon egy másik tarot-kártya is, az 5-ös, a Főpap.
Vagyis a komoly, tekintélyszerető, a méltóságára sokat adó pap vagy tanítómester.
Ez a két archetípus él bennem, néha külön, néha karöltve, egymást kölcsönösen lenézve, egyetértve vagy egymást szidva és ráncigálva. A Főpap és a Bohóc. Ha asztrológiával foglalkozol, és egy pillantást vetsz a horoszkópomra, látod, hogy a Napom a Nyilas „főpapi” jelében áll, ráadásul magasan delel, az égbolt közepén – a felkelő jelem pedig a dilis, bolondos, farsangi világban, a Vízöntőben áll.
Templom és bolondünnep.
Áhítat és bohóctréfa.
Tragédia és komédia.
Nagy ellentmondás ez, mert néha a Bolond elkezd papolni bennem, vadul, részegen és gátlástalanul, játszik, kacag és mókázik – néha pedig a Pap az Istenhez szálló áhítatos és patetikus imája közben fölkapja a reverendáját, és sutba dobva minden méltóságát és tekintélyét, elkezd önfeledten táncolni.
Gyakran sajnos szentmise legszentebb pillanataiban is.
Ha misebort iszom, az nem egy-két korty, nem is három, hanem minimum egy liter, és innen kezdve már nemcsak prédikálok, hanem leszaladok a szószékről, táncra kérem az első hívemet – öreg, fiatal, mindegy –, és körbetáncolom vele az oltárt, az egész templomot.
Sőt, kitáncolok vele a templomtérre, ahol persze zene szól.
Utána, ha kijózanodok, elszégyellem magam.
Lelkifurdalásom van.
Ezt nem kellett volna.
Oda a tekintélyem.
A méltóságom.
2 megjegyzés:
Olykor hihetetlen, hogy mennyire ott van az ember lelkében az örök gyerek (bohóc) és a felnőtt, "komoly" énje...néha meghasonulunk, amikor komolyságot próbálunk magunkra erőltetni a skatulyázó külvilág elvárásai szerint...de ha belegondolok, miért kéne vadidegenek berögzült gondolkodása szerint megítélnem, a helyeset, a helytelent...szerintem, ha igaz, hogy boldogságra születtünk és ezt első sorban magunkban kell megtalálnunk, hogy átadhassuk másnak is, akkor nekem mindenek előtt meg kell értenem azt a "fura pofát" a tükörben, örülni neki és vigyázni annak gondolat-igazaira...
és ha hasonló képet találok az élet-tükörben, másik én érkezik, akkor a járt utam nem lehet olyan rossz és téves...valami mégiscsak jó odabent, bennem, és akkor igenis táncolni kell körbe-körbe-körbe, tralllalalllla...
Ismét elgondolkodtató minden szó, amit hoztál, Arozika, szeretem, amikor összegyűjtöd egy nagy egész apró igazkockáit, amiből összeáll egy életre tanító kép...
Legyen gyönyörű tavaszban nyármeleg napod, nálam ezer dalba zajonganak a madarak, remélem, Nálatok is!
Szeretem a gondolataidat Tükör,
tudom , tudom ,csak úgy jön....de valahogy annyira tükrösek, annyira Te vagy...a csodás lelked.
Móricz Zsigmonddnak van egy mondása..."Akit nem simogatnak eleget,annak kiszárad a lelke."Nem biztos, hogy pontos az idézet, de az biztos, hogy Te a szavaiddal simogatod a lelkem!
...a mi kertünkben is versenyt dalolnak a madarak!A legszebb zaj a természetbe :))
Nyár van Tükör!!!
Legyen egy szép napod! Kívánom!
Megjegyzés küldése