Buddha mosolyog, Krisna táncol, Csuang-ce teli van derűvel. A szufi dervisek szerelmesen pörögnek, a kínai mesterek hasukat fogva röhögnek, a kabbalista maggidok eksztatikus táncok révületével és humoros mesékkel nevelik az embereket. Azt mondják – könyvem mottója is lehetett volna –, hogy egyetlen őszinte és vidám füttyszóval mélyebben imádkozik az ember, mint ha kétségbeesetten gajdol és földig hajol a templom kövén.
Dávid királyt – Jézus ősapját – azért rótták meg, mert király létére elvegyült a nép között, és verejtékes testtel ropta velük az ünnepi táncot. Síppal, dobbal, citerával, hárfával köszöntötte az Istent. Zenés-táncos király volt.
Művészkirály.
És persze – mint minden művész – szerelmes.
Főbűne a szerelme, a szép Betshabé volt.
Imái – amiket mi ájtatos zsoltároknak ismerünk – valójában mind önfeledt énekes táncok voltak.
Szerintem így kellene ma is imádkozni.
Nem ájtatos zsolozsmákkal, bánatos kántálással, hanem boldog dallal, mint a szerelmes madarak.
És főleg tánccal.
Ha egy hívő fölemeli lelkét az Istenhez, biztos, hogy az imája teli lesz tánccal.
És persze dallal is.
Minden ősi vallás és szent ünnep tánccal imádkozott.
(A tragédia szó „kecsketáncot” jelent!)
Nagy kár – s ezért is akartam ezt a könyvet megírni –, mert a mi kereszténységünkből emberemlékezet óta árad a siralomvölgy komorsága. Egyetlen mosolygó, kacagó Jézus-képet nem ismerünk. Mindig bánatos és szomorú. És a szentek arcán is ott tükröződik az elkínzottság, a bánat, a szenvedés – hogy élni gyötrelem. És ezt örökölték a nem vallásos emberek is. Lelkünk hasadt, kettős lélek, állandó elfojtásban él, kielégítetlen szabadságszomjúságban. Nem tudunk szívből nevetni, mert már kora gyermekkorunktól kezdve nem önfeledtségre, hanem önkontrollra nevelnek minket, lényünk elhazudására, elfojtására.
Nézz meg az utcán az arcokat!
Hány vidám arcot látsz?
Hány mosolygó szemet?
Hány nevető embert?
Nézd meg magadat a tükörben.
Váratlanul nézz bele.
Láttad már gondtalannak az arcodat?
Láttad vidámnak, boldognak magad?
Én most megpróbáltam nevetni!
És táncolni.
És fölszabadítani magamban a boldog embert.
Nem volt könnyű, mert mélyen van.
El van temetve bennem, mint mindenkiben, mert rám omlott az élet.
A gond.
A félelem.
A józanság.
És a könyvem végén megidézem a valódi Jézust.
Ahogy én látom.
A földön élt legboldogabb és legszabadabb embert!
(A Boldogság c. könyvemben már írtam róla, s idéztem azokat az apokrif iratokat, a „Péter apokalipszisét” és a „János cselekedeteit”, ahol először olvastam róla. Az utolsó vacsora végén táncba viszi a tanítványait. Igen! Dalolni tanítja őket. „Aki nem táncol – mondja –, az nem tudja, mi történik itt! És most, hogy követtek a táncba, lássátok magatokat Bennem, aki dalolok!)
Dávid királyt – Jézus ősapját – azért rótták meg, mert király létére elvegyült a nép között, és verejtékes testtel ropta velük az ünnepi táncot. Síppal, dobbal, citerával, hárfával köszöntötte az Istent. Zenés-táncos király volt.
Művészkirály.
És persze – mint minden művész – szerelmes.
Főbűne a szerelme, a szép Betshabé volt.
Imái – amiket mi ájtatos zsoltároknak ismerünk – valójában mind önfeledt énekes táncok voltak.
Szerintem így kellene ma is imádkozni.
Nem ájtatos zsolozsmákkal, bánatos kántálással, hanem boldog dallal, mint a szerelmes madarak.
És főleg tánccal.
Ha egy hívő fölemeli lelkét az Istenhez, biztos, hogy az imája teli lesz tánccal.
És persze dallal is.
Minden ősi vallás és szent ünnep tánccal imádkozott.
(A tragédia szó „kecsketáncot” jelent!)
Nagy kár – s ezért is akartam ezt a könyvet megírni –, mert a mi kereszténységünkből emberemlékezet óta árad a siralomvölgy komorsága. Egyetlen mosolygó, kacagó Jézus-képet nem ismerünk. Mindig bánatos és szomorú. És a szentek arcán is ott tükröződik az elkínzottság, a bánat, a szenvedés – hogy élni gyötrelem. És ezt örökölték a nem vallásos emberek is. Lelkünk hasadt, kettős lélek, állandó elfojtásban él, kielégítetlen szabadságszomjúságban. Nem tudunk szívből nevetni, mert már kora gyermekkorunktól kezdve nem önfeledtségre, hanem önkontrollra nevelnek minket, lényünk elhazudására, elfojtására.
Nézz meg az utcán az arcokat!
Hány vidám arcot látsz?
Hány mosolygó szemet?
Hány nevető embert?
Nézd meg magadat a tükörben.
Váratlanul nézz bele.
Láttad már gondtalannak az arcodat?
Láttad vidámnak, boldognak magad?
Én most megpróbáltam nevetni!
És táncolni.
És fölszabadítani magamban a boldog embert.
Nem volt könnyű, mert mélyen van.
El van temetve bennem, mint mindenkiben, mert rám omlott az élet.
A gond.
A félelem.
A józanság.
És a könyvem végén megidézem a valódi Jézust.
Ahogy én látom.
A földön élt legboldogabb és legszabadabb embert!
(A Boldogság c. könyvemben már írtam róla, s idéztem azokat az apokrif iratokat, a „Péter apokalipszisét” és a „János cselekedeteit”, ahol először olvastam róla. Az utolsó vacsora végén táncba viszi a tanítványait. Igen! Dalolni tanítja őket. „Aki nem táncol – mondja –, az nem tudja, mi történik itt! És most, hogy követtek a táncba, lássátok magatokat Bennem, aki dalolok!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése