simult talpai alá. A forrás körül moha volt, rugalmas, vastag szőnyeg, és
nehány vén fenyőfa állt. Zuzmószakáll csüngött az ágaikról, és az
egyiknek a hegyén egykis tarka tollú harkály ült, és nézte a napot
A víz tiszta volt, és éles, megmozdította testében a vért. Lesúrolta magát,
aztán lehevert száradni a mohára. Szellő sem járt. A langyos levegőn csak
egy álmos dongó szállt valahol. Lent a Secus völgye átlátszó kék párákat
lehelt.Egy ideig azt a kis jelentéktelen, kék virágocskát nézte,amelyik
onnan bújt elő a moha közül. Egészen jelentéktelen volt,még észrevenni is
alig lehetett.Pedig sok kis kék tölcsér fityegett rajta, egészen aprók,
tiszta világoskékek, olyanok,mintaz égbolt nyáron, amikor tele van
napsugárral.„Milyen szép – gondolta –, s az ember nem is látja meg.
Elmegy mellette,rálép. Mennyi sok szép dologgal van tele a világ
A moha is milyen szép. Mint egysűrű, nagy erdő, különös alakú fákkal…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése