Dsida Jenő:Cantico di Frate Sole

A természet jobb, mint mi vagyunk. A kő, a virág, a fa és az állat nem vétkezik sem mások, sem önmaga ellen, csak van, és átalakul az őstörvények szerint. Ezért közelebb van a Törvények Forrásához is, mint az ember, akinek elkomplikált életében a szellem és az anyag örök csatáikat vívják. Az emberek társasága, még a legjobb is, nyugtalanít, a természet társasága mindig békít és megnyugtat. A hűvös szél simogatása még az édesanyai kéz simogatásánál is jobban esik, és az erdő suhogása okosabb beszéd százezer emberi szónál. Van-e édesebb dolog, mint figyelni a hangyák sürgését-forgását a hullott tűlevelek közt és látni a reggeli napfényben csillogó ágat, melyről himbálózva röppen fel az aranysárga madár és hull alá a kövér harmat, csepp csepp után.

A természettől elzárva, lefüggönyözött szobákban, könyvek között nőttem fel. A természet rajongó szeretete nem magától lobbant lángra bennem, és nem is a természet maga volt az, ami felgyújtotta. Egy vers volt. Assisi Szent Ferenc híres naphimnusza. A Cantico di Frate Sole. Tizenkét éve annak, hogy először olvastam ezt a verset, és ma megdöbbenek arra a sötét gondolatra: milyen iszonyú, milyen vigasztalan volna az életem, ha nem ismerném. Olyan vers ez, amely nélkül nem lehet élni, vagy legalábbis nem lehet boldognak lenni.

Drága Szent Ferenc! Napos, virágos olasz tájak éneklő vándora, akinek szívéből el nem fogyott az ujjongás és arcáról még az omló könnyek között sem tűnt el a mosolygás fénye. Aki számára meleg esőként hullott az isteni jóság a kegyelmek magasából, és aki olyan határtalanul szerelmes volt az emberszerető, világot becéző kedves Istenbe, hogy majd megpattant a szíve a határtalan szerelemtől.

Amint nagyon kedves nekünk az, aki elismerően jót és hízelgően szépet mond szerelmesünkről, úgy kedves volt Assisi Szent Ferenc szívének a természet, mely egész pompázó gyönyörűségével Istenről mond jókat, szépeket. Ez a szentségben és primitívségben, egyszerű béketűrésben és eget ostromló ujjongásban lobogó ember gyermeki rajongással édes egy testvérének érzett minden teremtett lényt, mely a nagy érzésben vele egyesült és dicsőítette világfölötti Szerelmesét. Mindig úgy látom magam előtt Szent Ferencet, mint csillogó szemű karmestert, aki tengerparti sziklán állva az egész világnak egyszerre vezényli szelíden és mégis parancsolóan, vidáman és szuggerálóan a roppant humuszt: Isten dicséretét. Milyen szép is a világ így! Hatalmas, erős bátyánk a Nap, mely Isten ragyogó képmása, testvérünk a Tűz, mely világít éjjel, szelíd és alázatos húgunk a kristálytiszta Víz, édes nénénk a virágokat és gyümölcsöket termő jóságos Föld, a Hold és az Ég milliárd csillagai megannyi kedves testvéreink, és végül testvérünk a Halál is, mely elől senki élő el nem menekülhet. Nincs mit félnünk tőle, mert testvérünk, és csak az a másik a borzasztó, az örök halál, a kárhozat, mely azonban a bűnteleneket, a tiszta szívvel meghalókat nem fenyegeti. S mindez a sok testvér együtt zümmögi, zúgja, zengi és harsogja a világ leggyönyörűbb énekét, a felséges, utolérhetetlen Naphimnuszt.

Ó, hogy szerette volna Szent Ferenc egészen nekünk adni ezt a csodavilágot, ezt a csilingelő, virágzó mesekertet, amelyben testvériségbe elvadunk füvekkel, fákkal és csillagokkal. Nagy költő volt, mert gyönyörűt tudott alkotni, de több volt, mint költő, mert nemcsak páraként átszínesedő álomszépséget teremtett, hanem külön konzisztens világot, amelynek törvénye a boldogság. Amikor meglátjuk a Naphimnuszban, hogy nemcsak költemény, hanem program és elérhető életrevalóság, akkor fedezzük fel Ferenc testvérben a Szentet. És akkor jövünk rá az igazságra: egyetlen jogos szomorúságunk az lehet ezen a világon, hogy nem vagyunk szentek.

A naphimnusz olyan örök, mint maga a Nap, és mint az ember vágya a jóság és boldogság után.