Charlotte Brontë: Villette

Néha valami glóriaféle világítja meg az ember elméjét. Majdnem mindenkivel megtörténik. Érzed, amint nő és készülődik, mint egy gyújtózsinór, amint a dinamit felé ég. A gyomrodban érzed, a karjaidban bizsereg, az idegeidben zsong nagy gyönyörűséggel. Bőröd érzi a friss levegőt, a mély lélegzet csupa öröm. Úgy kezdődik, mint amikor nekinyújtózkodunk egy nagyszerű ásításnak. Keresztülvillan az agyunkon, és az egész világ felragyog a szemünk előtt. Sok ember, amióta az eszét bírja, szürkeségben él, még a táj is, a fák is elsötétlenek, elkomorodnak tőle. Az események – még a jelentősek is - fakón és színtelenül vonulnak el mellette. És egyszerre kigyullad az a dicsőséges fény - a tücsök ciripelése is édesen zeng a fülünkben, a föld illata dalolva csapja meg orrunkat, és egy fa alatt ülve, boldogan sütkérezünk az átszűrődő fényben. Az ember kiárad magából – valóságos zuhatag -, de nem apad el; nem lesz kevesebb. Azt hiszem, ez árulja el az ember jelentőségét a világban: mindenkit meg lehet mérni glóriáinak gyakoriságán és lendületén. Magányos élmény ez, mégis összekapcsol a világgal. Szülőanyja minden alkotásnak, és így el is választja az embert társaitól.