Simonyi Imre: Tizenkét vallomás, utószóval

1

Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak —
Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet
versek nélkül is élni.
— S nélküled.
Érdekes —
igen, talán lehet

Csak épp nem érdemes.

2

Örökké várlak,
és
mégis
minden érkezésed
rajtaütés.

3

Én a múló időt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól
az új találkozásig.

4

Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
— mint a dürgő fajdkakas —
tollammal bűvölöm a nőstényt?

5

Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell,
az kell,
nem azért: amilyen,
hanem
annak ellenére, hogy bármilyen?

6

Olyan vagy — amilyen.
De én is.
Így hát ne várd — az égre —
hogy miattad essek
valami
szellemen kívüli terhességbe.

7

Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.

(De van-e nő, ki olyan rangot áhit:
Homérosztól hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)

8

Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?

Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tőről fakad.

Ha egy tő termi:
egytövű indulat.

9

Mióta elmentél szívem: azóta
nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.
— S eggyel több a rémregény.

10

Az űzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki — menedékül

S lásd jött idő,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.

11

Hol van már az a sziget,
s az a szigetlakó?

S hol van a „mi” s a „miért” — amit tettél?

Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.

S talán
ott fönn
a hegyen
azok a délelőttök —

12

...őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.

UTÓSZÓ

Barátném, meglásd,
Lehet végül
két ember, aki
— akár jutalmul, akár büntetésül —
de megérdemli egymást.