Johannes Linnankoski –Dal a tűzpiros virágról

Bolyongunk , mint levegőben a szelek, mint égen a csillagok, anélkül , hogy tudomást szereznénk egymásról. Száz meg száz mellett elmegyünk, egy pilantást sem vetve reájuk, míg a sors egyszer csak elénk veti választottját. S mint a villám villanása, a szem a szembe néz. És érezzük abban a pillanatban, hogy egymáshoz tartozunk, és vonzzuk egymást , mint mágnes a vasat .Jöjjön most már a boldogság vagy boldogtalanság.

Már azt hittem , hogy megkaptam mindent és odaadtam mindent, s hogy szegény vagyok , mint a koldus.
Majd megjelentél előttem te….Egészen más voltál , mint a többiek , és olyan rejtett kincsekkel megáldott, amilyeneket még senki nem adott nekem. És én ismét gazdagnak, ifjúnak és ártatlannak érzem magam, mintha csak most lépnék az élet küszöbére

Olyan voltam , mint a mesebeli vár , amelynek nagyterméhez senkinek sem volt kulcsa .Nálad volt a kulcs, mások a folyosóhoz jártak: te csak te léphettél be a terembe …

Te értetted meg velem, hogy milyen rejtelmes mély és csodálatos a férfinak és a nőnek a viszonya, hogy nem véletlenül akadnak egymásra . Hogy a szerelem nemcsak ölelés és csók és az érzések tavaszi mámora , hanem a léleknek csendes boldogsága, láthatatlan és mégis ott van mindenütt , mindenben

Néma és mégis sokatmondó, még ha az ajkak meg sem rebbennek.