Egy nap, talán nem is sokára.
Egy nap felszedem a horgonyt, mely távol tartja hajóm a tengerektől.
Merészen vállalva, hogy semmi, de semmi ne legyek, eldobok mindent
ami elválaszthatatlanul egynek látszott lenni velem.
Széttépem, kiborítom, összetöröm, lehajítom a magasból.
Egy csapásra kiokádva nyomorúságos szemérmemet, nyomorúságos terveimet és kapcsolataimat, amikben „szó szót követ”.
Megtisztulva a fekélytől, hogy valaki legyek, újra iszom a tér anyatejéből.
Nevetségesség és veszteség árán, de mi az, hogy veszteség ? robbanással, ürességgel, teljes pazarlással, megsemmisítő gúnnyal és tisztulással kivetem magamból ezt az alakot amely oly jól látszott alkalmazkodni, hasonulni környezetemhez és a többiekhez,
egybehangolódni velük, kiegészíteni őket, oly méltónak, oly méltónak
látszott lenni hozzájuk, a többiekhez.
Katasztrófák utáni alázatra zsugorodva, ama teljes egyenlőségre,
amely a nagy ijedségeket követi.
Visszatérve valódi rangomhoz, mely minden mértéken aluli, ahhoz a
legalacsonyabb ranghoz, amit, nem is tudom, milyen esztelen becsvágy hagyatott el velem.
Büszkeségben és elismerésben megsemmisülve.
Elveszve egy távoli /vagy nem is oly távoli/ tájon, névtelenül,
személyazonosság nélkül.
BOHÓCKÉNT, gúnykacajban, groteszkbe, röhögésbe fojtva az elképzelést,
amelyet minden józan ész ellenére, a saját fontosságomról tápláltam.
Alámerülök.
Nincstelenül a végtelen alanti szellemben, mely nyitva áll mindenki előtt,
megnyitva magamat valami új és hihetetlen harmat cseppjeinek,
míg végre semmi leszek
és üres…
és nevetséges…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése