már visszavonhatatlanul kihűl az idő
összehúzódik minden, kisebb lesz a világ
leheleted is meggondolja magát
elhagyja-e kéklő ajkadat.
Mikor
a sál alá is bekúszik a hideg
nyakad fázik, testedbe visszavágy
fagyos lábad dermedve áll
bizonytalanul a kőkemény talajon
remegő kezeid is magadba húzod
arcodra fagynak balga gondolatok:
„Félek!” „mondja a szemed
„Olyan hideg minden.
Olyan üres.
Itt vagyok egyedül az összetört időben.”
A válasz ellapul a dermesztő csendben
csak szívedben dereng fel egy szikra-gondolat:
megkönnyebbülsz, felenged a jég
nem tartozol senkihez és semmihez.
Egyedül Isten hordozza fényes tenyerén
reszkető, kicsinyke, drága életed.
Akkor
csillag ég szemedben, ragyogó valóság
benned gyullad lángra a remény
feloldódik minden kétkedésed:
Miért élek? Mit keresek e féltekén?
Szívedben izzik a gyémánt igazság
fenséges ereje téged tüzel: indulhatsz az útra,
elindulhatsz újra, hogy szereteteddel
felmelegítsd a magába dermedt világot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése