Müller Péter: Szeretetkönyv

Van élőszó, és van holt szó.
Mi a különbség?

Élőszó, ami vérzik. Néha csak annyira, mint egy megszúrt ujjhegy. Az ember maga is megijed, mikor kimondja. Akkor is, ha olvassa. Ami mélyről jön, ami véres. Ami odabent természetes-hogy az élet: vér- az a felszínen ijesztő. „Jujj, ezt nem kéne kimondani!” „ezt nem szabadna nyilvánosságra hozni!” Tiltakozást vált ki. Viszolygást. –S ugyanakkor örömöt is!
….
A holt szóról nincs mit beszélnünk- legtöbbször, azt mondjuk ki. A holt szó lehet szép, okos, művészi, de nincs benne vér. Nem „onnan” jön, bentről, a „dobogó szívből”. A holt szavakat mindig valami helyett mondjuk ki, és ez valami lényünk igazsága. Nem az a baj vele, hogy nem okos, nem szép- a baj vele az, hogy öl.
Igen, öl.
A holt szó gyilkol.
Vagyis nem egyszerűen hazudik- pusztít.
Ezért halt meg a politika a vallás, a filozófia, és ezért haldoklik manapság már a művészet is: a holt szó hullamérge öli meg.
Mondok egy példát:
Ha azt mondom, hogy „szeretlek”, és valójában nem szeretlek, akkor az egy holt szó.